VII. Fejezet

Kedves olvasóim!

Jó olvasást kívánok! Remélem tetszeni fog a fejezet!

N.

                    Ismét otthon

           - Üdv itthon kedvesem! – köszöntött anyu, mikor beléptem házunk ajtaján.

           - Szia. A nagyi hol van?

           - Épp a konyhában készít valami vacsorát neked. Remélem éhes vagy!

           - Ami azt illeti cseppet sem vagyok az – anya furcsa tekintettel nézett rám, de ő nem tudta, hogy min mentem keresztül ezalatt a pár nap alatt, amíg külföldön voltam.

           - Most csak le szeretnék feküdni. Nagyon fáradt vagyok – remélem most azt gondolja, hogy azért nem vagyok éhes, mert fáradt vagyok. Habár, ez a két dolog nem üti ki egymást, reménykedtem benne, hogy ezzel minden gyanút eltüntettem. Nem akartam magyarázkodni, sem mesélni. Csak a szobámba akartam zárkózni, és elfogadtatni magammal, hogy örök magányra vagyok ítélve. A tegnapiak nagyon szíven ütöttek. Nem az a nehéz, mikor szakítanak veled, hanem mikor te szakítasz, pedig lényed összes porcikája ellenkezik ellene;

          Miután Alex felkelt, és nem emlékezett semmire, kérdőre vont.

           - Lizzy, mi történt? Nem emlékszem semmire sem.

           - Egy kicsit iszogattunk, és beszélgettünk, aztán te elaludtál, s közben megjött a pizza is! – mutattam a dobozokra, melyek az asztalon voltak. Pont akkor csengettek, mikor visszaértem. Mekkora szerencse, hogy nem hamarabb jött a futárfiú. Az a szörny az én életemre tört, és az én erőm kellett neki. Ehhez semmi köze sincs senkinek, csakis nekem.

           - Hát akkor együnk – Alex összecsapta kezeit, és nekilátott a kajának. Nem akartam elvenni az étvágyát. Elég, ha az enyém elment...

          Miután Alex megevett egy egész pizzát, beszélni kezdtünk;

           - Figyelj... 

           - Hmm..? – a karjaiban voltam, és nagyon nehezemre esett elmondani neki, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Főleg, mikor rám nézett azokkal az aranyos és nagy zöld szemekkel. Aztán eszembe jutott a démon, és kizökkentem a rózsaszín világomból. Az élete múlik rajta. Ha ebbe belegondoltam, elment a kedvem a boszorkányságtól.

           - Azt szeretném mondani, hogy, nekem ez nagyon gyors.

           - Micsoda? – érezte, hogy mit akarok mondani. Láttam a tekintetében. Olyan bús volt. De miért? Hiszen csak egy pár napja találkoztunk először.

           - Ez a dolog ami köztünk van. Nem akarlak megbántani, mert nagyon rendes srácnak tűnsz, de ez nekem nem megy...

           - De akkor miért húztad ezt eddig? Miért nem mondtad meg hamarabb?

           - Sajnálom.

          Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy ez menni fog... Ő egy halandó. Egy ártatlan. Én nem vagyok az. Többé már nem. Szenteljem minden időmet a boszorkányságnak? Nem akarok belebolondulni! Akkor mostantól munkamániás leszek. Remek! Ez az év ötlete Liz! Kár, hogy más nincs...

          Szerencsére másnap reggel teljesen kipihentem ébredtem. Az első utam a céghez vezetett. Már nagyon hiányzott az ottani légkör. Főleg Nate. Olyan kár, hogy titkolóznom kell előtte. Nem tudhatja meg, mert akkor ő is veszélybe kerülne. Nem is beszélve arról, hogy hogyan fogadná a dolgot. A nagyi szerint a halandók nem úgy tekintenek ránk, mint valami csodatevőkre, vagy hősökre, hanem mint gonosz teremtményekre. Gondoljunk a Salem-re.

           - Lizzy, min gondolkozol ennyire? – kérdezte Dawn, az anyagbeszerző. Gyakran utazunk el együtt külföldre anyagokért, mert mindketten szeretünk személyesen megtapintani valamit, mielőtt megvesszük. Nagyon kedves lány, és kellemes a társasága.

           - Áhh, semmiség! Tudok valamiben segíteni?

           - Nem, ami azt illeti, épp ebédszünetem van. Van kedved velem ebédelni?

           - Miért is ne? – magamra dobtam a kabátom, és elindultunk a kedvenc kávézónkba.

           - Mondd csak, milyen volt a pihenés? – már a kávézóban voltunk, és épp a számhoz emeltem volna a forró kávét, mikor Dawn kérdésétől megremegett a kezem. Ha egy pár másodperccel később kérdezi, biztos, hogy leöntöm magam. Erre mégis mit válaszolhatnék? „Képzeld, megismerkedtem egy sráccal, de dobtam, mert boszorkány vagyok, és ránk támadt egy warlock...”. Ez biztos tetszene neki.

           - Nos, kellemes volt. Sokat pihentem, és utaztam – ekkor a teleportálás jutott eszembe. Na igen, tényleg sokat utaztam...

           - Ez jól hangzik.

Nem kérdezett tovább a pokoli vakációmról, inkább a munkáról beszéltünk. Elég sok dolog kimaradt az elmúlt hetekben.

           - Pincér, fizetnénk – szólt a felszolgálónak Dawn. Miután fizettünk, felálltunk a székekről, és én kifelé indultam.

           - Lizzy! – szólt utánam Dawn – ezt az asztalon felejtetted – felém nyújtotta a telefonomat, én pedig rendesen megdorgáltam magam, amiért ilyen felelőtlen vagyok. Amint érintkezett az ujjunk, ismét beugrott egy kép.

„Dawn és egy lány épp szaladtak. Egy konyhába szaladtak, de egy árny megelőzte őket. Mindketten meglepődtek, és a másik irányba kezdtek szaladni”

           - Lizzy minden rendben? – kérdezte Dawn, de én nem tudtam mit válaszolni. Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan segítsek rajtuk, de minden apró idegszálamban éreztem, hogy segítenem kell nekik.