X. Fejezet

Sziasztok!

Igen, tudom, hogy egy rohadék vagyok, amiért három hétig nem hoztam új fejezetet, de nagyon rossz időszakon vagyok keresztül, meg is voltam fázva, és ez az időjárás... 

Nem sajnáltatom magam tovább! 

Jó olvasást kedveseim!

N.

                      Minden titokra fény derül II.

             - Nagyi!

           - Itt vagyok! – mondta egy hang a konyhából. Elindultam a helység irányába, és megláttam a nagyimat, aki a tűzhely előtt kotyvasztott valamit.

           - Mit főzöl? – a fazékban lévő valaminek nagyon rossz illata volt. Remélem nem ez lesz a vacsora!

           - Hát bájitalt! – mondta, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga. Habár... egy boszorkány számára az.

           - Milyen bájitalt? Tudok valamiben segíteni?

           - Csak biztosítékként kellenek. Ha esetleg megtámadnának minket a démonok, akkor legyünk felkészülve. Ilyen bájitalokra mindig szükség van egy boszorkány háztartásában.

           - Nagyi... beszélnünk kell – egy pillanatra megállt a kavargatásban, majd megpróbálta leplezni zavartságát. Ám azzal nem számolt, hogy nem tudja, mivel én nem vagyok olyan ember, akit könnyen be lehet csapni. Tudok olvasni a sorok közt.

           - Miről édesem?

           - A fényőrökről – letette a fakanalat, és üvegcsékbe helyezte az italt.

           - Ha meg akarsz tudni valamit róluk, akkor miért nem keresel rájuk a könyvben?

           - Nem az érdekel, hogy ők milyenek... hanem az, hogy mi közöm van hozzájuk?

           - Hát... mivel boszi vagy, te is fogsz majd kapni egyet.

           - Már kaptam.

           - Micsoda? És ezt csak így mondod? Feltétlenül be kell mutatnod nekünk!

           - Felesleges. Ismeritek jól, mint a rossz pénzt!

           - Csak nem Nate az? – vajon a nagyi honnan tudta egyből, hogy ő az?

           - De igen. Miért?

           - Valahogy mindig is láttam rajta, hogy különleges. Van benne valami... ismerős. Mintha a családunk tagja lett volna mindig is.

           - Aha... nos, azt mondta akar nekem adni fényőr leckéket – a nagyi elejtette a kezéből az üveget. Rám emelte tekintetét, és szólásra nyitotta a száját, ám egy hang sem jött ki belőle.

           - Nagyi...? – kezdtem félni. Éreztem, hogy valami nincs rendben – nagyi, jól vagy? – nem válaszolt, csak a szívéhez kapta a kezét. Rögtön hívtam a mentőket. Abban a pillanatban lejátszódott bennem, hogy mi lenne, ha a nagyi nem lenne többé? Egész életemben velem volt. Nem tudom, hogy viselném el a hiányát.

          Szerencsére hamar kijöttek a mentők. Pedig elhatároztam, hogy magam fogom bevinni a kórházba, ha nem jönnek ki minél hamarabb.

Lefektették őt egy hordágyra, és betették a mentőautóba. Én kocsival követtem őket. Nagyon aggódtam, és féltem. A nagyi az egyetlen, aki át tud segíteni ezen a nehéz korszakon.

          A kórházban kint kellett maradjak a folyosón. Anyu és apu is hamarosan beértek. Ők is nagyon megijedtek a történtek miatt, de előttem próbálták palástolni ezt. Nem sokára kijött egy orvos a nagyi kórterméből.

           - Minden rendben lesz. Csak egy erősebb sokk érte. Kérem, próbálják meg megóvni őt a stressztől – na igen, ezt mondd a démon barátainknak is... – most bemehetnek hozzá.

          Először én mentem be. Ugyanabban a szobában feküdt, ahol legutóbb. Már ébren volt.

           - Lizzy. Úgy örülök, hogy látlak – mondta a nagyi, rekedt vékony hangján.

           - Én is nagyi – az ágyához sétáltam, és megfogtam a kezét.

           - Valamit el kell áruljak a fényőrömről.

           - Már akartam is kérdezni, hogy hol van...

           - Közelebb van hozzánk, mint hinnéd.

           - Ki az?

           - Az édesapád. Tudod, elég fiatal voltam, amikor megtudtam, hogy boszorkány vagyok, és az apád lett a fényőröm. – a szavam is elállt. Pedig én mindig is azt hittem, hogy apu egy ember. Olyan emberi...

           - Amikor megszületett az anyád, tudtuk, hogy ő nem lesz boszorkány. Finn dolga volt megvédeni őt, amikor én démonokkal harcoltam. Az anyád annyi idős lehetett, mint te most, amikor megszülettél, és az apád lemondott a szárnyairól, hogy az anyáddal élhessen.

           - És én ezt miért csak most tudom meg?

           - Hát, soha nem kérdezted – ez most komoly?

           - És ki lett a fényőröd utána?

           - Senki. Már nem volt szükségem rá.

           - Szóval, azt akarod mondani, hogy az anyám részéről boszorkány, az apám részéről pedig fényőr vagyok? Ezt mégis hogy raktátok össze? És akkor hogy lehetek mindkettő?

           - Erről kérdezd a fényőrödet. Én nem tudok erről semmit.

           - Így lesz...

           - Hölgyem, a nagyijának pihenésre van szüksége – ezzel kitessékelt a nővér.

          A kórházból hazamentem. Felmentem a padlásra, és felhívtam Nate-et. Reméltem, hogy ő segíteni tud. Hisz ez a dolga... a „hivatása”. Még nem is tárcsáztam, amikor meghallottam egy hangot magam mögött...