XXIII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is hoztam a legfrissebb fejezetet!

Remélem tetszeni fog! ;)

Jó olvasást!

N.

                      Az alku.

           - Áh, Nate! – mire feleszméltem egy furcsa zöld ruhát viselő nő közeledett felénk, és mikor Nate elé ért, kitárta karjait, és megölelte. Nem tudtam mi a furcsább; az, hogy egy – szinte semmit nem viselő – nőt látok, fából készült cipővel a lábán, vagy az, hogy ez a csaj a pasimat ölelgeti?

           - Lily, rég láttalak! Hadd mutassam be a védencemet, Elizabeth-et. – csak ennyi? A védence? Na jó, hát, ha ő így akkor én is így – gondoltam magamban.

           - Nagyon örvendek! Nem te vagy a félig fényőr, félig boszorkány, akiről mindenki beszél? – mindenki beszél rólam? Ez egyre jobb! Csak találjuk már meg azt a buta kis koboldot!

           - De igen. Nézd, segítened kell – mondtam sietősen. Ki akartam végre mászni ebből a kínos helyzetből.

           - Miben tudok segíteni?

           - Egy koboldot keresünk, a neve Sionn. Meg tudod mondani merre van?

           - A sóhajok kútjánál, de miért keresitek?

           - Majd Nate elmesélni – csak ennyit mondtam, és elindúltam a kút felé, magára hagyva Nate-et Lily-vel. Biztos nem értette, hogy mi ütött belém, de magyarázkodni nem volt kedvem, úgyhogy inkább otthagytam őket. Egy másik tündértől megkérdeztem, hogy merre van a kút, és minden erőmet összeszedve elsétáltam odáig. Féltem, hogy a kobold meg fog támadni, de amint megláttam éreztem, hogy itt nagy gond nem lesz. Egy kicsi emberke ült a kút szélén, régi, vintage ruhát viselt, amilyet a 18. században viseltek Franciaországban, és egy követ tartott a kezében. Olyan zöld volt, mint a szeme. Az arcvonásain pedig látszott, hogy nem olyan fiatal, mint első ránézésre tűnik. A messzeségbe tekintett, de kénytelen voltam megzavarni.

           - Elnézést! – rám emelte zöld tekintetét, és megtörölte a szemét – maga Sionn?

           - Igen, hölgyem – nagyon kellemes volt a hangja. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben vele. Szomorú volt.

           - A nevem Elizabeth Anderson – a kobold összehúzta a szemöldökét.

           - Még soha nem hallottam magáról.

           - Érdekes. Tudja, olyan embert lát el szerencsekövekkel, akik bántani akarnak engem.

           - Maga a félvér? – kérdezte, és felállt a kút széléről.

           - Igen.

           - Nézze, ez képtelenség, mert én nem adok csak jó boszorkányoknak a szerencsémből. Tessék – mondta, és a kezembe nyomta a kezében tartott követ.

           - Köszönöm, de azért tudna írni egy listát azokról, akiknek ad ebből? – reméltem, hogy tud segíteni, mert nélküle megint a nullán leszek. Végül beadta a derekát, és elővett egy papírt, és egy tollat, és írni kezdett. Magára hagytam. Azt mondta, hogy estére meglesz a lista.

          Otthon Nate rákérdezett, hogy mi volt a bajom amikor megérkeztünk a tündérek kertjébe. Nem voltam rest elárulni neki.

           - Az, hogy egy félmeztelen nő csak úgy a nyakadba ugrott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – nem akartam kitérni a bemutatkozásos részhez, mert alig egy napja vagyunk együtt Nate-el. Ezt még nem lehet kapcsolatnak titulálni, de valamiért mégis kiakadtam tőle.

           - Liz, köztem és Lily között nincs semmi! Sokszor segített, amikor áldásra, vagy természeti jelenségek előrejelzésére volt szükségem, és időközben jó barátok lettünk. Nincs okod a féltékenységre! – tudtam, hogy igazat mond, és nem is értem miért akadtam ki rajta.

           - Ne haragudj, én csak... – nem is tudtam mit mondhatnék. Most biztos, egy házisárkánynak tart! – gondoltam.

           - Nem haragszom – mondta Nate, és megölelt. Becsuktam a szemem, és mélyen magambaszívtam parfümje illatát. Imádtam ezt az illatot! Lassan felemeltem a fejem a mellkasáról, és mélyen a szemébe néztem. Közelíteni kezdett az ajkaimhoz. Nem tudtam ellenállni neki, és engedtem, hogy megcsókoljon. Ismét egymáshoz értek ajkaink. Remegni kezdett a térdem, és minden kiment a fejemből. A sok bú meg baj ami eddig történt, mintha elpárolgott volna. Csak ketten voltunk, ő és én. Imádtam puha ajkait. Oly’ gyengéden csókolt, mintha porcelánbaba lennék. Csókunk nem tartott sokáig. Forgalmas az életünk, és nincs túl sok időnk egymásra.

          Felmentünk a padlásra, ahol Prue még mindig fogva tartotta a kedvenc árnyőrünket.

           - Mondott valami érdekeset mióta elmentünk? – kérdeztem húgomtól. Kicsit furdalt a lelkiismeret, mert egyedül hagytam, de ahogy elnéztem, nem zavarta a dolog. Már biztos megszokta, hisz eddig egyedül állt helyt a boszorkányságban.

           - A Grouchet családnak két tagja van, egy testvérpár; az egyiket Jolene-nek, a másikat Helen-nek hívják, de a családnevüket nem tudja. Az egyikük fagyasztani tud, mint én, a másikat sajnos nem tudja.

           - És tudja hol laknak? Vagy meg tud beszélni velük egy találkozót?

           - Azt mondta, hogy ők is Londonban laknak. Azt viszont nem tudom, hogy hajlandó lenne-e segíteni nekünk.

           - Kérdezzük meg – mondtam, és kivettem Prue kezéből a kristályt.

           - Na idefigyelj, alkut ajánlok – kíváncsian felemelte a fejét, és várta, hogy mivel lepem meg – ha meg tudsz szervezni egy találkozót velük, akkor elengedünk.

           - Lizzy! – szólt rám egyszerre Prue és Nate. Pontosan tudtam, hogy így fognak reagálni, és meg is értem őket, de kezd elegem lenni a Grouchet-ékből.

           - Beszélhetünk négy szem közt? – kérdezte Prue. Félrevonultam vele, míg Nate szemmel tartotta az árnyőrt.

           - Beléd meg mi ütött? Ez egy veszélyes dög! Ha elengedjük, akkor ki tudja hány boszorkány halála fog a lelkünkön száradni?

           - Tudom, de nincs más választásunk! Elegem van ebből a sok támadásból, Prue! Tegnap majdnem meghalt Nate! Minek kell még történnie, hogy vége legyen ennek az egésznek? Szerinted hány támadást tudunk még kivédeni? Legközelebb lehet sikerrel járnak, és akkor valamelyikünk meghal! – láttam a húgomon, hogy egyetért velem.

           - Jól van, legyen! – csak ennyit mondott, és visszament az árnyőrhöz.

           - Nos? Élsz az ajánlatunkkal? – kérdezte Prue, és kezébe vette a kristályt.

           - Igen.