XXII. Fejezet.

Kedves olvasóim!

Nagyon sajnálom, hogy csak most hozom a fejezetet! Elhihetitek, teljes volt az őrület a sulimban, és még a járvány is leterített!

De most itt vagyok, makkegészségesen, és jó olvasást kívánok!

N.

                      Kínzó vallatás

           - Liz, gyere gyorsan, találtam valamit! – keltett fel legszebb álmomból Prudence.

           - Neked is jó reggelt! – mondtam morcosan, és kibújtam a meleg ágyamból. Felvettem a köntösömet, és a nővérem után eredtem a padlásra.

           - Mi az? Mit találtál? – kérdeztem, még mindig morcosan. Nate is ott állt a könyvnél. Mondjuk annak jobban örültem volna, ha ő kelt fel! Odamentem hozzá, és adtam neki egy „jó reggelt” puszit. Ő a karjaiba zárt, és egy pár másodpercig így is maradtunk. Lehunytam a szemem, és élveztem a nyugalmat, amiből manapság nagyon kevés adatik meg.

           - Egy ametiszt kristállyal, és egy térképpel meg lehet találni az árnyőrt, aki tegnap ránk támadt.

           - És miért akarnánk megtalálni? – kérdeztem két ásítás között.

           - Hát, hogy kivallassuk! – mondta nemes egyszerűséggel Prue – mondd csak merre jársz te?

           - Még az ágyamban és alszom. Bocs, hogy én nem vagyok hajnali ötkor olyan fitt és üde mint te.

           - Azért vagyok ilyen, mert le sem feküdtem. Egész éjjel a könyvet bújtam, hogy okosabb legyek, és persze írtam bele néhány dolgot, amiket tudok, és még nem voltak benne.

           - Látszik! Vastagabb is lett a könyv – mondta Nate.

           - Térjünk vissza az árnyőrre! Hogyan akarod kivallatni, ha sikerül elkapnunk? – Prue-nak szegeztem a kérdést, és reméltem van terve is. Ha már egész éjjel fent volt!

           - Nos, arra gondoltam, hogy...

           - Szerintem ez egy hülye terv! – mondtam egy sötét sikátorban, London belvárosában.

           - Jaj, húgi! Nem lesz semmi baj! – próbált nyugtatni Prue, de én mégis be voltam rezelve. Ez volt az első alkalom, amikor én vadásztam, és nem rám vadásztak.

           - Ott jön – súgta Prue. Ahogy megbeszéltük, ő előbújt a rejtekhelyünkből.

           - Hé, te ott, a halottas zsák jelmezedben! – az árnyőr megfordult, és vigyorogni kezdett.

           - Neked aztán van bátorságod, boszorka! – mondta, és már nyúlt volna a nyila után, de Prue gyorsabb volt, és megfagyasztotta. Nem is tudtam, hogy ilyen erő is létezik. El is állt a szavam, amikor Prue megmutatta. Megérintettem az árnyőrt, és a nővéremet, és hazateleportáltam. Otthon, előre kikészítettük az öt kristályt - amelyek abban segítenek, hogy fogva tartsuk a gonosz teremtményeket - és beleteleportáltam a közepébe az árnyőrünket. Prue kifagyasztotta, és elkezdődött a vallatás. Van egy hatodik kristály is, amelyiket, ha a „ketrechez” érintünk, áramütést mér az árnyőrre. Ezt a trükköt is Prue ismertette meg velem. Ez a csaj sokkal okosabb mint én!

           - Ki küldött? – kérdeztem a kedvenc árnyőrünket.

           - Elmehettek a francba mindketten! Remélem a fényőrötök már feldobta a talpát! Nélküle ugyanis nem mentek semmire! El fognak jönni értetek, és leszámolnak veletek!

           - Kik? – kérdezte Prue.

           - Pontosan tudjátok, hogy kik!

           - Mi nem félünk tőlük! – mondtam bátorságot színlelve. Ez ugyanis nem volt igaz, viszont nem adtam meg sosem az ellenségeimnek azt az örömöt, hogy lássák rajtam a gyengeség jeleit.

           - A szemed mást mondd, boszorka! – kezdett elegem lenni belőle. A hatodik kristályt a többi felé irányítottam, s reméltem, hogy ettől majd megered a nyelve.

           - Hogy néznek ki, és hol laknak? Hányan vannak, és milyen erővel rendelkeznek? – kérdeztem.

           - Gyerünk, válaszolj! – kiabálta Prue, és kikapta a kristályt a kezemből.

Két óra telt el, mire az árnyőrünk úgy gondolta, hogy épp eleget kapott, és elkezdett beszélni.

           - Ketten vannak! – mondta már szinte sírva. Kezdett a sajnálat utat törni magának a szívemben, de akkor eszembe jutott Nate, és az, hogy tegnap este csak egy hajszálon múlt az élete, és akkor minden sajnálat elpárolgott belőlem.

           - És milyen erővel rendelkeznek?

           - Azt nem tudom, de van egy Grimorjuk. Onnan szórják el az átkokat rátok.

           - Meg kell szereznünk azt a Grimort! – mondta Prue.

           - Nem tudjátok! A jó boszorkányok nem tudnak hozzáérni, úgy ahogy ők sem tudnak a ti könyvetekhez hozzáférni.

           - És hogyan tudjuk elpusztítani?

           - Sehogy! Ők ugyanolyanok mint ti. De nekik van valamijük, ami nektek nincs; egy halom szerencséjük!

           - Mi van? – kérdeztük egyszerre Prue-val.

           - Szerintem agyára ment az áramcsapás – mondta Prue.

           - Nem értitek! Ismernek egy koboldot, aki mindig ad nekik a zöld szerencsekövéből.

           - Kobold? Te hülyének nézel minket? – kérdezte Prue.

           - Te még csodálkozol? Eddig találkoztunk fényőrökkel, az Égi tanáccsal, árnyőrökkel, a félelem démonával, és te még meglepődsz azon, hogy léteznek koboldok? – úgy néztem a nővéremre, mint aki még nem látott hülyét. Ennyit arról, hogy ő okosabb mint én!

           - Jól van na! – leintett, mint egy kötekedős vénasszonyt, én meg csak néztem, mint a moziban.

           - A kobold neve Sionn.

           - És mondd csak, hol találjuk meg őt? – kérdezte Prue.

           - A tündérek kertjében, ahol a többi kobold is lakik.

           - És hogy jutunk el oda?

           - Én tudom hol van – mondta Nate az ajtóban.

           - Te hogy-hogy nem...? - kezdett bele az árnyőr, de belé fojtottam a szót.

           - Okosabbak vagyunk, mint a Grouchet-ék valaha lesznek! Az utolsó fűszálban is megkapaszkodunk azért, hogy talpon maradjunk. Őket hajtja a bosszúvágy, és ezért fognak elbukni! – mondtam, és Nate-el elindultam, hogy megkeressem a mi kis koboldunkat.