IV. Fejezet

Kedves olvasóim!

Nagyon rosszul esik, hogy nem pipálgattok! Valóban csak három ember olvassa a blogomat? Ilyenkor merül fel bennem a kérdés, hogy megéri-e folytatni ezt? Ti mondjátok meg a választ! 

Jó olvasást!

N.

                    Találkozás a szellemekkel

          A felhők ellepték London városát. Alig múlt dél, mégis sötétbe borult a táj. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Ezt megismételtem kétszer. Az eső pityergett, a szél lágyan fújt. Ez a vihar előtti csend. A kocsimban ültem. Nem mertem kiszállni, bár mindig is tetszett a viharos idő. A külvárosban csend honol. Senki sem mer kimozdulni a melegséget, és biztonságot nyújtó lakhelyükből. Én volnék az egyetlen elvetemült, aki ilyen időben meditál a szabadban?

          Rá kell jönnöm, hogy milyen erővel rendelkezem! De mégis hogyan? Hallgatnom kéne a belső hangomra. El kell jutnom hozzá. Ki kell ürítsem a fejem, e ehhez el kell innen mennem. Utána szeretnék olvasni, hogy honnan is származik ez az erő, mellyel a család rendelkezik. Vajon ez is megvan írva a könyvben?

          Hazahajtottam, hogy utánanézzek ennek. Az erőmmel kéne foglalkoznom, de helyette a miértekkel és a hogyanokkal foglalkozom. Mindig is ez volt a legnagyobb hátrányom, és egyben előnyöm is. És persze az, hogy nagyon tudok szeretni. Igen... ez mindig is hátrány volt. Sajnos még nem vált előnyömre a dolog...

          Amint hazaértem, felszaladtam a padlásra, kinyitottam a könyvet, és lapozni kezdtem azt. Reméltem, hogy fogok benne találni valamit, a bájitalokon, és a démonok elűzésén kívül. Találtam benne valamit, ami nagyon megfogott...

          “A vámpírok titka

          Mindenki kíváncsi a vámpírokra. Minden kultúrában megtaláljuk őket, ám az igazságot csak kevesen tudják róluk…

          Az egyik varázslathoz szükséges kelléket gyűjtöttem be, egy hideg őszi éjjelen, az erdőben. Mozgást hallottam a hátam mögül. Nem tudtam mi, vagy ki az, ezért hátrafordultam. Viszont nem láttam semmit is. A csend ismét uralni kezdte az erdőt. Megéreztem a veszélyt, ezért inkább elbújtam, és vártam. Egyszer csak, meglepett a lény. Összeszorította a karomat, és leszaggatta rólam a palástom. Ám azzal nem számolt, hogy az asztrális testemmel játszik. Visszabújtam az eredeti testembe, és fogságba ejtettem őt. Könnyű volt, mivel a szörny le volt gyengülve. Hazavittem, és beszédre ösztönöztem.

Amit a szörnyről megtudtam:

- Ő egy vámpír volt. 200 éves, és nagyon szomjas. Hetek óta nem ivott.

- Képes villámsebesen szaladni, és épületeket is képes a puszta kezével elpusztítani. Ereje végtelen, és senki sem képes szembeszállni vele.

 - Halhatatlan – legalábbis ezt hittem róla, amíg rá nem jöttem, hogy hogyan öljem meg. A vámpírokra nem hat a szenteltvíz, sem a kereszt. Ha egyesítjük az öt elemet, végezhetünk a halhatatlannal.”

          Ez nagyon érdekes. Vajon még mindig léteznek vámpírok? És akkor vérfarkasok is? Mennyi rejtély…

           - Kincsem! Úgy örülök, hogy itt látlak! Olyan varázslatos vagy, ahogy ott állsz! Mintha Martha állna ott.

           - Kicsoda? – nagyim kijelentése meglepett. De már hozzá kellene szoknom, hisz a nagyi mostanában nem tud olyasmit mondani, amivel ne lepne meg.

           - Hát Martha – úgy mondta ezt, mintha ő lenne a világ legismertebb embere. Közben az első oldalra lapozott, ahol Matha Nicholson neve állt.

           - Ő volt ez első?

           - Igen. Nagyon erős boszorkány volt. Szeretnél találkozni vele?

           - Ezt hogy érted? – ha nem bíztam volna a nagyiban, akkor most azt hittem volna, hogy meg akar ölni. A könyv elé állt, és a kezeit a lap fölé tartotta, amikor a könyv, magától elkezdett lapozni. Annyira különös ez az egész. Vajon egyszer én is képes leszek ilyesmire? Megállt az egyik oldalnál. “Találkozás a szellemekkel” – ez meg mit jelentsen?

           - Olvasd fel az igét, hangosan, miután elhelyeztem a gyertyákat – mondta a nagyi, és én úgy is tettem. Öt fehér gyertyát helyezett el köralakban, s meggyújtotta azokat. Olvasni kezdtem hát az igét.

“Halál angyala segítséged kérem,

Küldd vissza, kit rég elvettél tőlem.”

          A szobát betöltötte a fényesség. Szinte megvakított, de végül minden elsötétült, és egy nő állt a kör közepén. Még mindig a fényesség hatása alatt voltam, ám hamarosan minden kitisztult. A körben egy nő állt. Haja szőke volt, szemei pedig kék színűek, mosolya pedig olyan volt, egy angyalé. Én voltam az. Vagyis a hasonmásom. Vagy én vagyok az ő hasonmása?

           - Elizabeth! – mondta az angyal, majd kilépett a körből, és megölelt.

           - Te ki…

           - Martha Nicholson. Az első boszorkány a családban, nagyon örülök, hogy végre személyesen is láthatlak!

           - Szervusz Martha!

           - Áhh! Szervusz! – köszönt a nagyinak – hidd el, ebből a lányból egyszer nagyon erős boszorkány lesz. Bízz bennem!

És ezzel el is tűnt az angyal.

           - Miért ment el ilyen hamar?

           - Mert még gyenge vagy. De nyugodj meg; nekem hónapok alatt sem sikerült szellemet idéznem, neked viszont egy pár nap alatt sikerült. – ez nagyon meglepett. És a nagyinak igaza van. Hisz csak pár napja tudtam meg a családunk titkát, és én azóta azon vagyok, hogy minél többet megtudjak erről.

           - Nagyi, beszélni szeretnék veled valamiről.

           - Mondd csak drágám!

           - Nos, ki szeretném tisztítani a fejemet, és ezért… - vajon hogy fogja fogadni? – el akarok utazni egy időre.

           - Mennyire?

           - Nem tudom, de anyu már átvette a vezetést a cég felett. Talán egy pár hétre, lehet, hogy pár hónapra…

           - Ha ez kell ahhoz, hogy magadra találj, akkor tedd ezt. Nagyon szeretlek Elizabeth! – mondta a nagyi, és megölelt. Éreztem a melegséget, amit a szíve sugárzott. Hogy fogom ezt hiányolni!

          Napokkal később a dolgaim már össze voltak csomagolva és a repülőjegy is le volt foglalva. Remélem, hogy ez az utazás ki fogja tisztítani a fejem. Félek, hogy a sok gondolat meg fog őrjíteni!