V. Fejezet

Sziasztok!

Előre is bocsánatot kérek a helyesírási hibák miatt, de most dobtam össze a fejezetet, és nincs energiám még egyszer átolvasni.

Jó olvasást kívánok! 

(ne felejtsétek a pipákat!)

                        Az idegen

            Az időjárás mosolyt csalt az arcomra. A nap ragyogva nézett Prága lakóira. „Ez a nap jól kezdődik!„– reméltem, hogy jól is fog végződni.

          Az első megálló Prága. Szeretem Csehország fővárosát. Olyan romantikus... Úgy döntöttem, hogy két napig maradok. Az első napra városlátogatást terveztem.

          Az első sétám az Óvárosban kezdődött. Az egész olyan, mint egy hatalmas múzeum. Gyönyörű! Tágra nyílt szemekkel kémleltem a város egyik legszebb részét. Igaz, hogy egy szót sem értettem az emberek beszédéből, sem az írásokból, amik a boltok, üzletek ajtajain díszelegtek.
           Dél körül járhatott az idő, mikor elkapott az éhség. Bementem egy szimpatikusnak tűnő kávézóba, és rendeltem egy csésze forró capuccino-t, és egy csokis, epres croissan-t. Szerencsémre a felszolgáló tudott angolul. Habár, most már alap tudni ezt a nyelvet.

Épp a csokiban úszó ebédembe haraptam, mikor kinyilt a kávézó ajtaja, és belépett rajta egy férfi. Teljesen megfogott. A kisugárzása, a külseje, és a szemei... Le sem vettem többet tekintetem róla, habár, tudom, hogy bámulni illetlenség. Egy asztal választott el minket. Ő is engem kémlelt tekintetével. Mosolyra húztam ajkaim, és kacérkodni kezdtem vele. Nem tudok olyan szabályról, hogy a boszorkányok nem flörtölhetnek kellemes férfiakkal. A velem szemben ülő férfiegyed pedig nagyon annak tűnt. Próbáltam búján enni a csokis epret, és úgy vettem észre, hogy ez nagyon is tetszik neki. Aztán egy kellemetlen gondolat csapott belém. Itt vagyok, egy idegen városban, egy idegen kávézóban, és egy idegen férfival flörtölök. Habár, amit csinálok már lehet előjátéknak is hívni. Vajon mit gondolhat rólam? Nem volt időm tovább töprengeni, ugyanis a férfi átült az asztalomhoz. Igyekeztem elrejteni zavartságomat, ugyanis, ha ez a srác hozzám szól csehül, én pedig válaszolok neki angolul, az nagyon gáz lesz. Na ügyes vagy Lizzy! Csak így tovább!

           - Elnézést, de nem beszélem a cseh nyelvet. Esetleg tud angolul? – bármilyen meglepő, ezt a férfi mondta nekem. Ezek szerint ő is egy turista!

           - Igen, tudok. Igazából én sem beszélem a cseh nyelvet.

           - Most nagyon megkönnyebbültem.

           - Hát még én!

          Érdekes beszélgetés vette kezdetét az idegen turistával. Ez vajon mindennapos eset, vagy csak velem történik ilyesmi?

          A pincér kihozta a kávéját, én pedig – mert nem akartam egyedül maradni – megvártam, míg megissza. Közben elbeszélgettünk. Kiderült, hogy ő is London-ban lakik. Milyen érdekes!

           - S mivel foglalkozol? – kérdezte az idegen.

           - Egy divatcéget vezetek. „Anderson Designs”. Hallottál már róla?

           - Nem igazán. Nem vagyok otthon a divat világában.

           - Ez értehető. Te mivel foglalkozol? – remélem nem bérgyilkos.

           - Kezdő színész vagyok. Nem vagyok olyan híres mint Brad Pitt, de őszinte leszek, nem is akarok az lenni. Szörnyű, mikor a paparazzók még az illem helységbe is követnek.

           - Egyetértek! Fő a magánélet!

           - Pontosan! – mikor mosolyog, az  ajkai mellett megjelennek a gödröcskék. Olyan aranyos! Vajon hány éves lehet? Talán húsz… Több nem lehet! És én egy ilyen fiatal sráccal kezdtem ki. Ki tudja mi lesz belőle? Lehet, hogy le fognak tartóztatni liliomtiprás miatt! Aztán majd kivarázsolom magam a cellából…

           - Nincs kedved sétálni? – mélyen a szemeimbe nézett, mintha irányítani akarta volna az elmémet, és olyan aranyosan mosolygott, hogy megszivesebben hazavittem volna, és bekentem volna csokiöntettel és tejszínhabbal, majd megzabáltam volna!

           - Dehogynem! Az egész napomat a sétálásnak akartam szentelni. Most legalább partnerem is van.

          Egész nap sétáltunk. Meglátogattuk a „Fred and Ginger” üvegépületet, melyet „ A táncoló háznak” is neveznek, aztán a Hradzsin negyed következett. Gyönyörű város! Igaz, magam is egy hasonlóan színes, és nagy városban lakom, de mikor ilyesmit látok, eláll a szavam is.

          Kiderült út közben, hogy a lovagom is abban a szállodában szállt meg, amelyikben én is. Ez felettébb érdekes. Felkísért, én pedig – udvariasság végett – behívtam a szobámba.

           - Megkínálhatlak valamivel?

           - Egy pohár víz jól esne.

           - Máris hozom – bementem a konyhába, és poharak után kutattam, mikor az egyik polcon felfedeztem valamit. Egy üveg vörösbor. Vajon mit keres a tányéroknál egy üveg Bordeaux? Töltöttem egy-egy pohárba, és bementem a nappaliba.

           - Képzeld, találtam egy üveg bort a tányéros polcon.

           - Imádom a borokat! – láttam a szemein, hogy mennyire élvezi a nedűt, miközben az lefolyik a torkán.

           - ’73-as Côtes de Bordeaux. Ez az egyik kedvencem! – lenyűgözött, hogy mennyire ért a borokhoz. Tekintettemmel őt kémleltem, amit ő hamar észre is vett.

           - A nagyapám borász volt, és a nyári vakációimat nála töltöttem, vidéken. Nagyon szerette a bort. Ez végzett vele…

           - Sajnálom – együtt érzően megsimogattam a hátát. A múltkor csak ízelítőt kaptam abból, hogy milyen lenne, ha a nagyim eltávozna. Ha másodpercekre is, de éreztem azt a fájdalmat, ami ez okozna nekem.

           - Rég történt már – kiegyenesedett, és egyik kezét a térdemre tette. Mélyen a szemembe nézett. Ismertem azt a tekintetet. Ez az a tipikus „meg akarlak csókolni” tekintet volt. Hát tegye csak! Csodás napom volt, és szerintem ez megér egy csókot!

           - Mennem kell – egy kicsit csalódott voltam szavai hallatán, de nem akartam semmit sem ráerőszakolni.

           - Rendben – megsimogattam az arcát, és csak akkor jöttem rá, egy nagyon fontos dologra!

           - Várjunk csak! Hiszen a nevedet sem tudom! – a mindenit! Képes voltam egy egész napot eltölteni egy olyan sráccal, akinek még a nevét sem tudom.

           - Alexander. Hát neked mi a neved?

           - Elizabeth. Nagyon örvendek!

           - Én is – ez volt a végszó. Felállt, én pedig kikísértem az ajtóig.

           - Remekül éreztem magam – már az ajtóban álltunk.

           - Én is – alig mondtam ki, Alexander visszafordult, és a karját a nyakamra tette, és lágyan megcsókolt. Milyen rég éreztem ezt! Mintha a Föld megállt volna, és csak én forognék és ő. Finom ajkai lágyan becézgették az enyémet, tenyere bejárta a derekam vonalát, én pedig teljes mértékben elkábultam. Vajon ő mit érez ilyenkor? Remélem neki is olyan jó, mint nekem! Mikor elváltak ajkaink, megszédültem. Ilyet még soha nem éreztem.

           - Jó éjt! – mielőtt bármit is mondhattam volna, ő kiment a szobából. Ott hagyott kábultan, és remegő térdekkel. Amint sikerült egy kicsit rendbe hoznom magam, kimentem az erkélyre, ahonnan az egész város látható volt! A Moldva folyó, és a hídjai este lélegzetállítóak! Ezekért az apró örömökért érdemes élni! Remélem holnap is találkozok majd Alexander-rel. Remek srácnak tűnik. Remélem nem egy újabb csalódás előkészületei vannak folyamatban…