XIII. Fejezet

Hola! 

Megcsapott az ihlet szele, és megírtam a rendhagyó részt is, csakhogy ne egyen titeket olyan sokáig a kíváncsiság.

Jó olvasást!

N.

                    Családi kötelék

          Az ünnepségnek szerencsére hamar vége lett, így tudtunk foglalkozni a problémámmal. Felmentünk a padlásra, és azon töprengtünk az ük-üknagyanyámmal, hogy hogyan lehetne engem visszaküldeni a jövőbe.

           - Amúgy, még a nevedet sem tudom, kedvesem – mondta az üknagyim.

           - A nevem Elizabeth. És a tiéd?

           - Rose. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Na de mondd csak, semmit sem fog változni a divat, a XXI. Századra? Úgy értem... ilyen ruhákat mai napság visel az ember.

           - Ami azt illeti, tőled vettem el, de amint rájövünk, hogy hogyan jutok vissza a jövőbe, szívesen visszaadom.

           - Ugyan! Tekintsd ajándéknak egy távoli rokontól.

           - Ha befejeztétek a bájcsevejt, akkor talán koncentrálhatnánk arra, hogy hogyan juttassunk téged vissza a jelenedbe – mondta egy szarkasztikus, és egy kicsit goromba férfi.

           - Csakhogy valamit nem értek. Te az én világomban már nem élsz. Akkor hogyan hozhatott vissza a medál a múltba? És miért?

           - Mert valami olyasmi történik ezen a napon, ami befolyásolja a jelened – mondta Rose.

           - Ne haragudjatok, de nekem most mennem kell. Majd este jövök – mondta a férfi, és elviharzott. Még csak be sem mutatkozott, és el sem köszönt.

           - Kérlek nézd el Patrick viselkedését. Nem tudom, hogy mi lehet a gondja, mert soha nem viselkedett még ilyen mogorván.

           - A jelenlétem zaklatta fel ennyire?

           - Nem tudom, de... – Rose nem folytatta a mondatát, mert észrevett valamit. Egy fából készült táblához ment. A táblán betűk voltak, és volt rajta egy mutató is.

           - Ez meg mi? – kérdeztem Rose-tól, aki nem törődött velem, inkább a betűket olvasta a tábláról, amelyekre a mutató bökött.

           - Pír. Ez meg mit jelentsen? – kérdezte magában, ám a mutató mozgott tovább.

           - V.Á.M.P.Í.R. – ez a szó jött ki. Ez meg mit jelentsen? Hiszen már alig élnek vámpírok. Hirtelen hűvös fuvallat csapott meg. Kirázott a hideg. Hátra pillantottam, és Patrick-et láttam. Szemei vérben úsztak, és az erei is ki voltak dagadva. A szemfogai pedig csak úgy csillogtak a napfényben. Nagyon gyors volt. Ám én gyorsabb, és még mielőtt megtámadott volna minket, megragadtam Rose-t, és elteleportáltam az erdőbe.

           - Mi a fene volt ez? – kérdezte ingerülten Rose.

           - A vőlegényed megtámadott minket. Még szerencse, hogy időben észrevettem, mert egy hajszál választott el a hideg kezétől, meg az éles fogától.

           - Várjunk csak. A szellemtábla azt írta, hogy „vámpír”. Szóval ez azt jelenti, hogy Patrick egy vámpír, és meg akar ölni?

           - Lehet, hogy azért vagyok most itt, hogy segítsek megölni őt.

           - Nem hiszem. Hiszen, ennek semmi értelme. Egy talizmán küldött ide téged, azért, hogy megóvj engem egy olyan dologtól, aminek meg kellett volna történnie? Ez ostobaság! Te jó ég! És én ezzel a férfivel akartam összekötni az életem! 

           - Ezen majd rágódunk később, most viszont térjünk vissza a témához. Lehet, hogy nem a talizmán küldött. Tudod, említettem, hogy nem csak boszorkány vagyok, hanem fényőr is. Szóval lehet, hogy egy felsőbb hatalom miatt vagyok most itt. 

           - Az égiek miatt?

           - Kik azok az „Égiek”? – kérdeztem Rose-tól. „Látszólag, ő sokkal többet tud mint én” – gondoltam magamban.

           - Az égiek irányítják a fényőröket, ők hozzák a döntéseket, és a szabályokat. Magyarán, ők a feletteseid. Csodálom, hogy még nem hallottál róluk.

           - Csak nem olyan régóta vagyok fényőr, oké? Na de visszatérve; én azt gondolom, hogy az égiek küldtek vissza.

           - De miért?

           - Azért, hogy megakadályozzam, hogy te legyél ennek a családnak az utolsó leszármazottja. Ha te meghaltál volna, akkor nyilván én, a nagyi és anyu meghaltunk volna a jelenben. Ezzel ő átírta volna a jövőt.

           - Hogy te milyen furfangos vagy! Én ezt nem találtam volna ki, ilyen gyorsan. Azt viszont tudnod kell, hogy nem tudom, hogyan lehet megölni a vámpírokat. Még soha nem volt dolgom velük.

           - Emlékszem, egy pár hónapja olvastam a fényesség könyvében, hogy hogyan lehet elpusztítani őket. Haza kell mennünk a könyvért.

           - Nem lehet. Biztos, hogy otthon van Patrick is, és vár ránk. Ha megjelenünk, akkor megöl mindkettőnket.

           - Akkor mit tegyünk? – kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy Rose-nak van valami ötlete, mert abban a pillanatban tanácstalan voltam.

           - Egyedül megyek – mondta, és becsukta a szemeit. Hirtelen összeesett, én pedig nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Azt sem tudtam, hogy mi történik. Percek teltek el így. A földön ültem, Rose pedig a karjaimban pihent. Mintha egy álomvilágban lett volna. Hirtelen felébredt, és levegőért kezdett kapkodni.

           - Minden rendben? – nagyon aggódtam miatta, és össze voltam zavarodva.

           - Igen. Egy karóval lehet megölni a vámpírokat. Karót kell döfnünk a szívébe.

           - Ezt meg honnan...?

           - A könyvből. Az asztrális testemmel a házban jártam, és elolvastam. Amúgy, Patrick nincs ott. Jobb lesz, ha visszamegyünk, és megvárjuk őt.

          Nem kérdeztem semmit, csak a házba teleportáltam magunkat. Nagy csend uralkodott a házban. Senki meg nem mondta volna, hogy ezen a helyen nem rég még muzsika szólt, és tele volt emberekkel. Csak a csend és a sötétség uralta a házat. Utálom a csöndet, és a sötétséget. Ilyenkor mindig előtörnek belőlem a gondolatok, és a félelmek. Azt pedig nagyon utálom.

          Felmentünk a padlásra, és lóhalálában gyertyát gyújtottunk. Majd eltörtük a seprűt, gondolván, hogy karó helyett megteszi a nyele is.

           - Csak nem azt gondoltátok, hogy elmenekülhettek előlem? – kérdezte egy hang a hátam mögött, de mikor megfordultam már nem volt ott senki.

           - Van nektek fogalmatok arról, hogy milyen erős vámpír vagyok?

           - És neked van arról fogalmad, hogy milyen erős boszorkányok vagyunk? – próbáltam bátornak tűnni, mert utáltam, ha gyengének látnak, de legbelül féltem. Még soha nem álltam vámpírral szemben. Nem tudom, hogy milyen erős, és hogy milyen gyors, azt viszont igen, hogy ha nem ölöm meg, akkor ő öl meg minket. Megfogtam Rose kezét, és megszorítottam, hogy érezze, hogy én mellette állok. Hiszen a rokonom, a családom tagja, és a családért bármit megtesz az ember.

           - Elizabeth, hol a karó? – kérdezte halkan Rose, ám mielőtt válaszolhattam volna, más megtette.

           - Csak nem ezt keresed? – kérdezte Patrick, és közben a kezében lévő karót forgatta a kezében.

           - Miért? – kérdezte Rose.

           - Nem személyes. Engem felbéreltek.

           - Kicsoda? – kérdeztem tőle, és nagyon reméltem, hogy választ is fog adni. Valaki ki akarja irtani a családfámat.

           - Nem mindegy? A pirkadatot már amúgy sem élitek meg. Még az éjfélt sem – nagyon elszánt volt, pedig nem volt honnan tudjon az aktív képességeimről. Elegem lett a játszadozásból. Magamhoz teleportáltam a karót, majd eldobtam Patrick felé, de ő hamar elugrott.

           - Ennél gyorsabbnak kell lenned, banya! – mondta, majd felém szaladt. De sajnos nem engem támadott meg, hanem Rose-t. megharapta a saját kezét, és megitatta őt a vérével. Én gyorsan ismét magamhoz teleportáltam a karót, és Patrick szívébe döftem. Ő összeesett, és kiszáradt. Az erei kidülledtek, bőre pedig elszürkült. Ám, valami nem volt rendben. Rose-t sehol sem láttam. Elkezdtem szólítani, de semmi. Csakis a magány fogadott, mikor hirtelen megjelent az ajtóban.

           - Ez csak az asztrális testem volt. Ne aggódj, nincs semmi bajom – közelebb jött, és megölelt. Gondolom neki is nagy megkönnyebbülés volt, hogy végeztünk a gonosszal.

           - Köszönöm – már csak ennyit tudott mondani miután elengedett, mert ismét émelyegni kezdtem, és miután kinyitottam a szemem, otthon találtam magam. Rose ruhája még rajtam volt, a nyakláncával együtt. Ismét a tükörbe néztem, és elhatároztam, hogy ezt a láncot örökké a szívem fölött fogom hordani.

           - Lizzy, mikor hozod már azt a könyvet? – kérdezte a nagyi, ám mikor meglátott a ruhában, elakadt a szava.

           - Hát ez meg... ?

           - Megmagyarázom... főzés közben...