XII. Fejezet

Kedves olvasóim!

Sajnálom, hogy ilyen sokat késtem a fejezettel. De most itt van, szóval lehet örülni! 

Jó olvasást!

N.

                      Elveszve a múltban.

           - Csak óvatosan nagyi! Nem rég jöttél ki a kórházból. – mondtam, mikor a nagyi egy 20 évest megszégyenítő gyorsasággal loholt le a lépcsőn.

           - Ugyan már, ne miattam aggódj! Inkább hozd le a padlásról a könyvet.

           - Miért olyan fontos?

           - Mert ma péntek van.

           - És?

           - És??? – a nagyi körülbelül egy oktávval magasabbra emelte a hangját, és úgy nézett rám, mint egy elmebetegre.

           - Kincsem, ma péntek 13.-a van. Ez a démonok szerencse napja. Ha ma megtámad minket valaki, és nem állunk készen az érkezésükre, akkor csúnyán megüthetjük a bokánkat. Ami pedig az erődet illeti, még nem vagy annyira erős, hogy elbánj egy démonnal egyes-egyedül. Egy gyenge warlock-al talán, de a félelem démonával aligha.

           - A félelem démona?

           - Olvass utána a könyvben, én addig készítek ellene főzetet – mondta a nagyi, és el is tűnt a nappaliból. Felmentem a padlásra, és utánaolvastam a félelem démonának. Timor a neve. Minden évben egyszer, péntek 13.-án előjön a rejtekéből, hogy táplálkozzon, a boszorkányok félelméből. Megfogtam a könyvet, és éppen lefelé indultam, amikor valami megcsillant az egyik polcon. Egy kis láda volt. Odamentem a polchoz, hogy megnézzem, mi van a dobozban. Kinyitottam azt, és egy nyaklánc volt benne. Gyönyörű volt. Fehér aranyban rodokrozit kő. Annyira megtetszett, hogy nem tudtam ellenállni a csábításnak. A tükör elé sétáltam, és feltettem magamnak a nyakláncot.

          Hirtelen émelyegni kezdtem, és olyan érzésem volt, mintha egy örvénybe kerültem volna. Összeszorítottam a szemem, és reméltem, hogy hamar vége lesz ennek a különös érzésnek. Hirtelen minden alábbhagyott. Kicsit félve kinyitottam a szemem, és ugyanott találtam magam. A tükör előtt, a nyaklánccal a nyakamban. A könyv a helyén volt, pedig emlékszem, hogy elejtettem. Ám, valami nem stimmelt vele. Túl vékony volt. Belenéztem, és az első oldalon nem volt ott a nagyi neve. Sem az enyém. Valójában, jóval kevesebb név volt a tulajdonosok listáján. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. Körbenéztem a padláson, és csak akkor vettem észre, hogy sok dolog hiányzik. Nem láttam sem a varrógépet, sem a nagyi régi ruháinak dobozát. Helyette egy bábún egy nagyon szép ruha volt. Hófehér színe csak úgy csillogott, és előtte volt egy hozzá illő cipő is, de nem olyan, amilyet manapság hordanak az emberek. A ruha fűzős volt. Olyan, amilyet a XIX. században hordtak. Ekkor összeállt a kép. A ruha, a könyv, a padlás... ez nem az én időm. Ez a múlt. Kétségbeesetten próbáltam valamilyen varázsige után kutatni a könyvben, de semmi sem volt benne.

          A padlás ajtaját kinyitották, én pedig ijedtemben kiteleportáltam a házból. Az udvaron találtam magam. Tele volt rózsákkal, és kardvirágokkal. Ez a két kedvenc virágom. Az utcára néztem, és ha volt bennem, egy kicsi remény is, hogy ez csak egy hülye vicc, most bebizonyosodott, hogy nem az. Kocsik helyet csak hintókat láttam, és az út is földes volt. Mindenütt fák voltak. Embereket sehol sem láttam. Az egész utca ki volt halva. Még szerencse! Ha valaki meglátott volna, mikor teleportáltam, akkor nagyon megváltozott volna a jövő. A második dolog ami beugrott, hogy ruhát kell cserélnem. Arról, viszont fogalmam sem volt, hogy honnan szerezzek. Megpróbáltam a házba teleportálni, a szobámba, és szerezni valami ruhát. Szerencsére senki sem volt odabent. A földszintről zene hallatszott. Nagyon kellemes volt. Majdnem megbabonázott, de szerencsére sikerült a ruhákra koncentrálnom. Felvettem egy krémszínű ruhát, ami szörnyen kényelmetlen volt, de csodaszép voltam benne. Ám fogalmam sem volt arról, hogy most mihez kezdjek. Gondolom a nyaklánc tulajdonosa megbűvölte azt, hogy ha elvész, és valaki felveszi, akkor kerüljön vissza hozzá. Sajnos a halálával nem múlt el a ráolvasás. Pedig lenne jobb dolgom is péntek 13.-án, mint, hogy a múltból próbáljak visszamenni a jelenembe.

          Kiléptem a szobán, és nagyon vigyáztam, hogy senki se halljon, vagy lásson meg. A lépcső felé vettem az irányt.

           - Elnézést kisasszony, de maga mit keres az emeleten? – mondta egy férfi a hátam mögött. Megfordultam, és szembe találtam magam egy igéző tekintetű fiatalemberrel. Elég sovány volt, széles vállakkal, és huncut kis bajusszal az orra alatt. Ha nem a múltban lennénk, már rég rávetettem volna magam. A kezében egy boros poharat tartott. Közelebb mentem hozzá, és mélyen a szemébe néztem.

           - Kérem, tegyen úgy, mintha senkit sem látott volna – a férfi tekintete üreges lett, és elindult a lépcsőn lefelé. Követtem a példáját. Én is lementem a földszintre, melyet a zongora kellemes dallama töltött be. Az egyik asztalon egy nagy torta volt, mellette pedig egy pár állt. Mindenki odament, és gratulált nekik. Én úgy döntöttem, hogy inkább a legvégén csatlakozok hozzájuk.

          Mikor már mindenki odaadta az ajándékokat a párnak, én is odamentem hozzájuk. Először csak álltam, és fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondjak. Nem is kellett, mert a nő szólalt meg hamarabb, amint észrevette a nyakéket a nyakamban.

           - Ohh, jöjjön csak – mondta, és felvezetett a padlásra. Bezárta az ajtót maga mögött. Megfordultam, és azt vettem észre, hogy egy Athame repül felém. Szerencsére időben el tudtam azt teleportálni egy másik irányba. A nő meglepődött.

           - Te fényőr vagy? – kérdezte, és közben magához vonzotta a kést. Úgy látszik elég elterjedt képesség a családban a telekinézis.

           - Félig fényőr, és félig boszorkány.

           - Az meg hogy lehetséges?

           - Most ez nem számít. A lényeg az, hogy a jövőből jöttem, ennek a nyakláncnak a segítségével – mondtam, és közben a kezembe vettem a medált.

           - Micsoda? Hisz ez az enyém!

           - Te is a Nicholson vérvonalhoz tartozol?

           - Igen.

           - Akkor rokonok vagyunk. Bűbájt olvastál a nyakláncra?

           - Igen. De a bűbájok elillannak, mikor a boszorka, aki elszórta, meghal. És gondolom a te jövődben én már nem élek.

           - Akkor miért vagyok itt?

           - Fogalmam sincs...

A nyaklánc medálja: