XVI. Fejezet

Sziasztok!

Ez egy elég rövid fejezet lett, de ígérem, a következő hosszabb lesz. Nem tudom, mikorra írom meg a következő fejezetet, szóval nem ígérek semmit, csak jó olvasást kívánok! 

N.

                    Munka és boszorkányság

          Az elmúlt két hónap csakis a munkáról szólt. A divatbemutató nagy áttörés volt. Olyan emberek kértek meg, hogy tervezzek nekik egyedi fehérneműt, mint Leighton Meester, Emma Watson, és még Amanda Seyfried is érdeklődött a munkásságom iránt. A divatszakmában hírességnek számítok. És hogy mi van a magánéletemmel? Nos, az egy kicsit háttérbe szorult. Gondolok itt a barátokra, és legfőképp, a boszorkányságra. Mindent a nagyim, és Nate csinál, én pedig élvezem, hogy végre felismernek az utcán. A nagyinak persze erről is megvan a véleménye, és nem is titkolja.

           - Elizabeth Abigail Anderson, hogy képzeled, hogy csak így elhanyagolod a varázslást? Ez is a munkád, és nem lökheted csak úgy félre. Főleg nem most, hogy kiderült, a Grouchet család vadászik ránk. Ki tudja meddig fognak elmenni, és, hogy legközelebb mit fognak tenni, hogy pokollá tegyék az életünket?

           - Igazad van nagyi, de nem hagyhatom kárba veszni a munkámat sem. Eddig a boszorkányság miatt hanyagoltam, most pedig a boszorkányságot hanyagolom miatta. A kettőt egyszerre nem tudom csinálni, mert nincs belőlem kettő.

           - Megértelek, de nincs választásod. Felelősséggel tartozol a családodnak, mert ők tényleg mindent megtettek, hogy mi most itt legyünk, és a minimum az, hogy megvédjük a családi mágiát. Ha hagyjuk, hogy megöljenek minket, a sok munka, áldozat, és szenvedés a semmivel lesz egyenlő.

           - Nem kérheted, hogy dobjam félre a munkámat! Milyen ember lennék, ha megtenném?

           - Felelősségteljes! – mondta a nagyi, és részéről lezártnak tekintette a vitánkat, mivel kiviharzott a konyhából. Tudom, hogy igaza van. Ezért kieszeltem, egy remek ötletet! Már napokkal ezelőtt elintéztem minden papírt, és remélem, ez megoldás lehet a jelenlegi problémámra. 

          Berohantam az irodámba, és kivettem a fiókomból a papírokat. Egy szó nélkül letettem Dawn asztalára, aki meglepetten nézett rám.

           - Ez meg mi? – kezébe vette a papírokat, de mielőtt elolvasta őket, elmagyaráztam neki mindent.

           - Mostantól, kedves barátnőm, te vagy ennek a cégnek a vezető helyettese. Ez azt takarja, hogy hozhatsz önálló döntéseket, de csak a beleegyezésemmel valósíthatod meg őket. Te vagy, ennek a cégnek a, mondjuk „részleges” vezetője. – Dawn nem tudta, hova kapja a fejét. Megértem, hiszen, én is hasonlóképp reagálnék, ha valaki csak úgy rám bízná egy cég vezetését.

           - De miért pont én?

           - Mert te vagy a jobb kezem. Mindig is te voltál, és most bizonyíthatsz is. Ha sikeresen fogod vezetni a céget, elő foglak léptetni főasszisztenssé.

           - Na de mondd csak Liz, miért csinálod most ezt? Hiszen te látszólag nagyon élvezed a munkát, és a vele járó hírnevet.

           - Igen, de.. – itt tartottam egy kis szünetet. Nem mondhatom el neki a boszis problémáimat. Ő nem családtag. De viszont, ő is boszorkány. Talán tudna segíteni! Plusz, állítólag minden boszorkány családtag.

           - Nézd, mostanában eléggé zűrzavaros az életem.. boszorkányság terén.

           - Ezt hogy érted?

           - Úgy, hogy a felmenőim tettek néhány döntést, és fekete boszorkányokat égettettek el a mágián, a középkor mezsgyén. És, ennek most mi fogjuk meginni a levét. Mindenki, aki fontos számomra, veszélyben van.

           - Micsoda? És ezt miért csak most mondod? – Dawn jogosan akadt ki ezen. Eddig minden kis apró titkomat elárultam neki, és teljes mértékben megbíztam benne. Szólnom kellett volna neki.

           - Nézd Liz, ha bármiben tudok segíteni, csak szólj, rendben? – kérdezte legjobb barátnőm, én pedig csak bólogattam, majd kimentem az épületből. Úgy éreztem, végre egy kicsit enyhült a szorongásom, mert végre megbeszélhettem egy külső személlyel a problémámat. Ő mégis csak tisztábban gondolkozik mint én. Neki nem vakítják a döntését az érzései.

          Otthon felmentem a padlásra, ahol Nate-et találtam, a családi könyvünk felett görnyedve.

           - Mit olvasol? – kérdeztem, de mintha meg sem hallotta volna – Nate! – egy kicsit hangosabban, és ijesztőbben mondtam, amitől ő megriadt.

           - Nagyon belemerültél. Miről olvasol?

           - A legősibb boszorkányról. A mágia megteremtőjéről. Tudod, itt az áll, hogy minden 1000. évben felbukkan egy hasonmás, aki nem csak alakban olyan mint ő. Minden erő megvan benne, amivel egy boszorkány rendelkezik, és sokkal erősebb bármelyiknél.

           - Jó lenne tudni, hogy hogyan is néz ki ez a hasonmás.

           - Miért számít ez?

           - Azért, mert a számítások szerint az ezredfórdúló előtt született, néhány évvel.

           - És?

           - És!? Lizzy, épp ki akarják irtani a családfádat, és te egy ilyen lehetőséget nem ismersz fel?

           - Na jó, de honnan tudjuk, hogy hogy néz ki? Vagy, hogy fog kinézni..? – egy kicsit belegabalyodtam az igeidőkbe.

           - Nem tudhatjuk. A családfa nincs visszavezetve a Krisztus utáni első ezredfordulóig, és nem hallottam még olyan lényről, aki találkozott volna vele.

           - Akkor ez az ötlet el van vetve. Valami mást kell találni.

           - És a képességeidet szoktad fejleszteni? – kérdezte Nate, én viszont csak akkor jöttem rá, hogy már közel két hete nem teleportáltam.

           - Hát.. – egy kicsit hezitáltam. Nem akartam neki hazudni.

           - Szóval nem. Na figyelj, holnap elmegyünk valahova.

           - Mégis hova?

           - Meglepetés – imádom a meglepiket, de Nate esetében féltem tőlük. Ki tudja mit talál ki már megint.

           - Szerintem feküdj le korán, mert holnap nehéz napod lesz – mondta, és elteleportált.

          Hallgattam rá, és korán ágyba bújtam. Elgondolkoztam a napomon, és egy kicsit boldogsággal töltött el a tudat, hogy van egy személy, aki nem családtag, és bízhatok benne. Már vártam a következő napot, félve a „meglepitől”