XV. Fejezet

Sziasztok!

Igen, tudom. Csapnivaló vagyok. Több mint egy hónapja nem volt új fejezet, de tegnap éjjel megszállt az ihlet, és hulla fáradtan megírtam a 15. fejezetet. 

Remélem tetszeni fog! 

Jó olvasást! 

N.

                    Rémálmok

          Hol vagyok?

          A sötét erdőt a tűz világítja meg. Elkezdtem a tűz felé rohanni, fáklyával a kezemben, ám ami ettől is furcsább, hogy nem tudom miért. Mintha dolgom lenne a tűznél. Mi ez? Egy álom?

          Minél közelebb megyek, annál rosszabb előérzetem van. Közel a fényhez tudatosul bennem minden. Nem fák égtek, hanem rönkökhöz láncolt emberek. Mérföldekre elhallatszott sikolyuk, de senki sem segített nekik.

           - Égjetek banyák! – kiabálták az emberek körülöttünk. Rettenetes volt nézni, és hallani. Ehhez én túl gyenge vagyok.

          Hangosan zihálva ébredtem, és csurom vizes volt a lepedőm. Először nem tudtam hová tenni, de minél többet agyaltam, annál több emlék szállt vissza a fejembe az álmomról. És egy ismerős arc. A sajátom.

          Lementem a konyhába. Az álmom teljesen leszívta az energiámat. Az alvásnak pihentetőnek kellene lennie, e helyett én fáradtabban ébredek mostanság, mint mielőtt lefekszem. Ez így nem mehet tovább. Kivettem a gyógyszeres szekrényből az altatót, majd felmentem a szobámba, és megpróbáltam visszaaludni.

          Másnap elhatároztam, hogy tenni fogok a rémálmok elűzése érdekében.

          Felmentem a padlásra, kikerestem a könyvből a megidéző bűbájt, majd mindent a leírás szerint csináltam.

          Kevesebb, mint öt perc múlva a hasonmásommal szemben találtam magam. Őt láttam az álmomban. Biztos köze van a boszorkányokhoz az álmomból.

           - Lizzy, miért idéztél meg? Minden rendben, kedvesem? – kérdezte Martha, amint észrevette a táskákat a szemem alatt.

           - Nem igazán. Mostanában rémálmaim vannak.

           - És ezért idéztél meg?

           - Nos, te is benne voltál. Pontosabban, főszereplő voltál benne.

           - És pontosan miről is szólt ez az álom?

           - Égő boszorkányokról. És azt is láttam, hogy a szemed sem rebbent, miközben a fajtánk a szemed előtt vált porrá – egy kicsit számon kérő voltam. Nem tudom, hogy a fáradtság miatt, vagy mert éreztem, hogy a válasz nagyon nem fog tetszeni, és azt is, hogy Martha nem olyan jó, mint amilyennek gondoltam/gondoltuk.

           - Ez így történt. 1513 augusztusában, La Rochelle-ben. A Grouchet család minden női tagját elégették. A barátaink voltak. Az egyik este átmentem hozzájuk, Henrikkel, a bátyámmal. Nem számítottak ránk. Ezt onnan tudtuk meg, hogy a pincéjükben nem a normális látvány fogadott.

           - Mi történt? – kérdeztem, mert láttam, hogy Martha hezitál. Nem akarta elmondani a teljes történetet.

           - Vér volt mindenhol. Eleonóra, a legjobb barátom, akit szinte a nővéremnek tekintettem, a pincében tárolta azokat a hullákat, akiknek a vérét felhasználta sötét mágiához. Kiderült, hogy korcsosította magát. Félig boszorkány volt, és félig vámpír. Fiatal maradt, addig, amíg vért ívott. Egy ilyen lény már nem a természet szolgája, és az emberek védelmezője a gonosztól. Ő is gonosz lett, ezért el kellett pusztítani.

           - De, azt mondtad, hogy minden női tagját megölték a családjának. Szóval, mind ilyen volt?

           - Nem. De féltünk. A Grouchet család nagyobb volt, mint a miénk, és, ha felkeltek volna ellenünk, akkor kiirtották volna a családunkat – a legutolsó mondat megütötte a fülemet.

           - Hogy mondtad?

           - A nőket a családból megölettük, mert féltünk a megtorlástól.

           - Ki akarták irtani a családunkat? – kérdeztem, s közben azon gondolkoztam, hogy vajon miért van deja-vu érzésem.

           - Igen, de miért kérdezed ezt folyton?

           - Azért, kedves felmenőm, mert találkoztam az ük-ük-üknagyanyámmal Katherine-nel, és tudni akarod, hogy miért? Mert egy boszorkány visszaküldött egy vámpírt a múltba, hogy megölje őt, és végezzen az egész családfánkkal.

           - Micsoda? És tudod, hogy ki volt az?

           - Az a sanda gyanúm támadt, hogy a Grouchet család valamelyik tagja, de őket elégették nem?

           - Az igazság az, hogy nem mindet. Egy megszökött. Elmenekült. Ő volt a család legerősebb boszorkánya, és az új földre menekült. Oda a boszorkány üldözők nem mentek, mert nem tudták, hogy létezik, mi pedig nem mertünk, és semmi értelme nem lett volna, hiszen minél távolabb akartunk lenni tőle, és a sötétségtől, amit képviselt.

           - És nem tudod, hogy mi volt a neve?

           - Emily Grouchet. De biztos más névvel telepedett le. Képtelenség, hogy megtaláld a családját, hacsak nem akarják, hogy megtaláld őket.

           - És varázslattal sem?

           - Nem.

          Búcsút vettem Martha-tól, és megnéztem a könyvben, hogy igazat mondott-e, és tényleg nincs semmilyen ige, amivel meg tudom keresni Emily leszármazottjait. De, ha megkeresem, akkor mit mondok majd nekik? És, ha nem is ők azok, akik az életünkre akarnak törni? De ki más akarna ártani nekünk? Hisz megálmodtam, a családjuk halálát. Ismét össze vagyok zavarodva. Érzem a lelkem mélyén, hogy mi az igazság, de annyira össze vagyok zavarodva, hogy nem tudok tisztán gondolkozni, sem érezni. Lehet, hogy a félelem mondja azt, hogy ne tegyek semmit, de az is lehet, hogy a megérzésem. Nem akartam tovább ezzel foglalkozni. 

          Inkább bementem az irodába, és leellenőriztem a ruhákat. Mindennek tökéletesnek kell lennie a bemutatón. Nem hibázhatok, mert az a karrierembe kerülhet. Két nap múlva lesz, és szinte teljesen ki vagyok merülve. Remélem most, hogy beszéltem Martha-val, jobban fogok majd aludni, és végre kipihenhetem magam. Nagyon jól esne egy kis pihenés. 

u.i.: Utólag is kellemes vakációt! :D