XXI. Fejezet.

Kedves olvasóim!

Nem tudom, hogy jövőhéttől hogyan fogom hozni a fejezeteket, de megpróbálok beállítani egy rendszert, s majd kiírom, hogy a hét melyik napján hozom a friss részeket.

Élvezzétek a vakációt, amíg még lehet!

Jó olvasást!

N. 

                      Ki nem mondott szavak.

           - Mit akarsz te itt? És ki hozott ide? – kérdezte egy fehér ruhás nő.

           - Segítségre van szükségem. A fényőrömet eltalálta egy árnyőr mérgezett nyíla – mondtam, kicsit félve a nő reakciójától.

           - Ki a te fényőröd? És hol van most?

           - A neve Nate Redmayne, és...

           - Nem tudok segíteni – vágta rá gyorsan, és hátat fordított. Meg se várta, hogy befejezzem a mondatomat.

           - Várjon! – szóltam utána – miért nem akar segíteni neki?

           - Mert a te fényőröd szabályt szegett – furcsálltam a dolgot. Úgy gondoltam, hogy ez csak egy félreértés lehet. Nate soha nem szegne szabályt!

           - A te fényőröd – mondta egy férfi a hátam mögött – beleszeretett az egyik védencébe! Ez a legnagyobb árulás! Főleg, mert abba a kis félvérbe szeretett bele. – teljesen össze voltam zavarodva. Már semmit sem értettem.

           - Mégis miről beszél? Milyen félvérbe?

           - Elizabeth Anderson-ba – a saját nevem hallatán kirázott a hideg. Hirtelen minden elhallgatott. A madarak nem csiripeltek, a fényőrök nem beszéltek tovább. Én pedig ott álltam – mint akit leforráztak. Fogalmam sem volt, hogy hogyan reagáljak. Kavarogtak bennem az érzések, amelyeknek nem tudtam parancsolni.

           - Én vagyok Elizabeth Anderson – csak ennyit tudtam kinyögni, és elteleportáltam. Visszamentem a házba. Azon kezdtem töprengeni, hogy miért nem mondta el eddig Nate, hogy szeret? És, hogy miért így kellett megtudnom? A legjobb barátom, a fényőröm, és a férfi, aki szeret a szobám ágyán fekszik, és haldoklik. Én pedig tehetetlen vagyok. Bementem a szobámba, Nate-ről patakokban folyt a veríték, és rázta a hideg.

           - Nate! – az ágyamhoz szaladtam, és törölgetni kezdtem a homlokát egy törölközővel.

           - Liz! Hol voltál? – kérdezte Nate. Csak akkor döbbentem rá, hogy már sötétedik. Pedig nem voltam tíz percnél tovább az Égieknél. Ott biztos gyorsabban telik az idő.

           - Próbáltam megoldást találni a problémánkra.

           - Ahogy látom, nem vált be – mondta, kisírt szemeim láttán. Kezembe vettem az arcát, és simogatni kezdtem.

           - A nagyi és Prue vigyáztak rád, amíg távol voltam?

           - Igen... még levest is csináltak, de... nem nagyon van étvágyam.

           - Nem lesz semmi baj, Nate! Megígérem, hogy találok gyógyírt!

           - Semmi baj Elizabeth! Így van rendjén... túl sokáig éltem.

           - Ezt hogy érted?

           - A fényőrök... halhatatlanok. Én 24 éves vagyok... 1745 óta – egy kicsit meglepődtem ezen, mert amikor először találkoztunk, 17 éves srácnak nézett ki.

           - Fiatalitó por... a fényőrzők egyik kedvence. – mondta a „fel nem tett” kérdésemre. Olyan sok dologra képes a mágia! De akkor mégis ott ültem, Nate mellett, teljesen tehetetlenül. Csak egy dolog kattogott a fejemben; megoldást kell találnom. Tartozom ennyivel Nate-nek. Hisz ő is megmentett!

           - Mindjárt jövök – mondtam – ugye nem lesz semmi baj, ha magadra hagylak egy percre?

           - Nem, menj csak – Nate a halálán volt, de mégis mosolygott. Mintha várná, hogy végre vége legyen. Ám, ezt én nem engedhettem meg! Túl önző vagyok ahhoz, hogy hagyjak meghalni egy olyan embert, aki sokat jelent nekem.

          A padláson most nem volt senki. Elkezdtem lapozni a könyvet, és reméltem, hogy mégis találok benne valamit. Percekig görnyedtem a könyv felett, de nem találtam semmit. Viszont a vége-felé találtam egy olyan fejezetet, hogy „Egyéb”. Belelapoztam, és találtam egy „A csere” című bűbájt.

„Mi a tiéd legyen enyém, mi az enyém legyen tiéd,

  Felajánlom ezennel, hogy az idő és a szél szárnyán, cseréld ki az erőnket.”

Ha kicserélem az erőmet Nate-ével, akkor meg tudom gyógyítani! Nagy kő esett le a szívemről, már csak azon izgultam, hogy időben meg tudjam ezt csinálni. Elmondtam a varézsigét. Éreztem, hogy távozik belőlem az erőm, és valami más váltja fel. Eddig is éreztem magamban, de nem ilyen erősen. Vajon minden fényőr érez ilyet?

          Nem gondolkoztam tovább. Visszamentem a szobámba, de ami ott fogadott, az rosszabb volt bárminél. Nate nem mozdult. Megnéztem a pulzusát. Nem éreztem semmit.

           - Nate! – szólongattam, de ő nem válaszolt. A sebe fölé tartottam a kezem, de nem történt semmi. Összedörzsöltem a kezem, és újra megpróbáltam, de ez sem vált be.

           - Gyerünk már Nate! Nem hagyhatsz el! – kiabáltam, de bármennyire ordítottam volna, Nate nem hallott volna. Ismét utat engedtem könnyeimnek, és ráborultam a mellkasára.

           - Én is szeretlek – suttogtam halkan. Abban a pillanatban bántam meg igazán, hogy soha nem mondtam ki. Nem tartottam vissza tovább. Engedtem, hogy a gombóc a torkomból kitörjön. Csak sírtam, és sírtam. Beszorítottam a szemem, de egyszer csak valami fényességet véltem felfedezni. Még csukott szemmel is vakított. A könnyim, amelyek Nate-re folytak, fényleni kezdtek. Aztán a kezeim is. Nate-nek is így fénylik a keze, ha gyógyít! A seb fölé tartottam a kezem, ami hirtelen begyógyult. Nem hittem a szememnek. Még mindig feszülten vártam, hogy magához térjen.

          Hirtelen kinyitotta a szemét, és levegőért kezdett kapkodott.

           - Lizzy! – érződött a hangján, hogy mennyire boldog. Az arca is, csak úgy ragyogott. Felült, és szorosan a karjaiba zárt. Hatalmas kő esett le a szívemről. Most csak egy dolgot éreztem; örömöt.

           - Megcsináltad! Megmentetted az életem! – a homlokát a homlokomnak döntötte, és közben felszabadultan nevetett. Még soha azelőtt nem láttam ilyen boldognak.

           - Köszönöm Elizabeth! – keze közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett, igéző zöld szemeivel. Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Puha csókot leheltem kiszáradt ajkaira. Bele szerettem volna nézni a szemeibe, de amint elváltam ajkaitól, ő újabb csókot követelt. Lágyan becézgettük egymás ajkát,

           - Liz, minden rend... – benyitott Prue, és megzavarta az idilli pillanatunkat.

           - Ohh, ne haragudj húgi! – szabadkozott a nővérem.

           - Semmi baj. Öhm... – próbáltam valamit kinyögni, de akkor semmi helyénvaló nem jutott az eszembe.

           - Nate! Meggyógyultál? – kérdezte a „kis betegünktől” Prue – az Égiek segítettek?

           - Liz, te voltál az Égieknél? – csodálkozott Nate.

           - Mindent elmesélek, de előtte összedobok valami vacsit! – csak ennyit mondtam, és elindultam a lépcsőhöz.