XX. Fejezet.

Kedves olvasók!

Meg is írtam a 20. fejezetet! Még friss és ropogós, úgyhogy csak tessék olvasni! :)

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

N.

                    Az utolsó remény.

          Forró könnyek gördültek végig jéghideg arcomon. Nem voltam képes belegondolni abba, hogy Nate meg fog halni.

           - Lizzy... – mondta Prue, amikor észrevett. A nagyi háttal állt nekem. Biztos nem jelentette volna ki előttem oly’ ünnepélyesen, hogy nincs ellenszer a méreg ellen.

           - Elizabeth, úgy sajnálom – mondta a nagyi, de nem engedtem, hogy folytassa. Felszaladtam a padlásra, és lapozni kezdtem az Árnyak könyvét. Tele volt pusztításra való varázsigékkel, és főzetekkel. Közben felért a nagyi is.

           - Nem fogsz találni benne semmit – jelentette ki sajnálattal a hangjában. Nem tudtam türtőztetni magam.

           - Persze, hogy nem! Hisz ebben a könyvben semmi jó dolog nincs. Fegyverek, átkok, és még ti mondjátok magatokat jónak? Ez a család sem különb a Grouchet-éknél. Mi csak abban különbözünk, hogy nem eszünk embereket – mondtam, majd otthagytam a nagyit.

          Nem tudtam tovább parancsolni a könnyeimnek. Nekidőltem a falnak, és sírni kezdtem. Lassan lecsúsztam. Meg sem álltam a padlóig. Egy fal választ el Nate-től, aki haldoklott. Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Csak sírtam, és sírtam. Mintha már elvesztettem volna. Hamar rájöttem, hogy ezzel nem megyek semmire. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Aztán megismételtem ezt még egyszer. Elhatároztam, hogy harcolni fogok a végsőkig.

          Beléptem a szobába. Nate félmeztelenül feküdt az ágyamon, a hasa véres volt, és a seb, amit a nyíl okozott, nem gyógyult be. A mellkasa egyenletesen mozgott. Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Eszembe jutott, az első találkozásunk.

         

          Nagyon csípős hideg volt, mi viszont nem fáztunk. A cég halljában fűtött minket a forralt bor, és a puncs. Anyu rángatott el a karácsonyi összejövetelre, mert büszkélkedni szeretett volna a csodaszép, tehetséges, és nagyon okos lányával – vagyis, velem. Még csak 16 voltam. Akkor még csak sejtettem, hogy anyám cégjénél fogok dolgozni, de nem voltam biztos benne. Akkoriban teljesen másfelé kalandozott a fantáziám.

          A karácsonyfa a terem közepén volt feldíszítve, hangulatos dallamot produkált az élő zenekar, ám, én mindezt nem tudtam élvezni, ugyanis egy nagyon ügyetlen pincér rám öntötte a bort, így a rendezvény nagy részét a mosdóban töltöttem. Szerencsém, hogy fekete koktélruhát viseltem. Miután megszáradt, rávettem egy fehér kardigánt, és kimentem a többi ember közé. Ám, alig, hogy kiléptem az ajtón, egy másik ügyetlen személy ismét rám öntötte az italát.

           - Ohh, hogy az a... – kezdtem bele, de nem szerettem volna befejezni, mert mégis csak egy összejövetelen voltam.

           - Sajnálom, kérlek, engedd meg, hogy kimossam – mondta aki leöntött, de olyan mérges voltam, hogy nem bírtam a szemébe nézni. Levettem a kardigánt, és csak bámultam. Alig hittem el, hogy ez tényleg megtörtént. Ráadásul kétszer! Mennyire kell balszerencsés legyen egy ember, hogy ez előfordulhasson vele?

           - Nézd, én tényleg nagyon sajnálom – mondta a tettes.

           - Semmi baj – mondtam, de előtte azért vettem egy mély levegőt, biztos ami biztos alapon. Végre hajlandó voltam az ügyetlen srác arcába nézni. Az első dolog ami feltűnt, hogy hatalmas ajkai vannak. A második, hogy nagy, zöld szemei, és kissé elálló fülei vannak.

           - Minden rendben? – kérdezte, mikor már vagy két perce bámultam.

           - Igen, csak, olyan ismerős vagy – füllentettem. Csak nem fogom bevallani az első beszélgetés során, hogy bejön nekem!

           - Áhh, tényleg? A nevem Nate Redmayne.

           - Hmm, még a neved is ismerős, csak nem ugrik be, hogy honnan – ekkor jött el a pillanat, hogy témát kellett váltani – amúgy én Lizzy Anderson vagyok.

           - Tudom. Az anyukád nagyon sokat büszkélkedett veled a szüleimnek...

          Kellemes érzés fogott el. Olyan kínos, de mégis kellemes volt az a pillanat. Most viszont itt vagyunk. Oly’ sok év elteltével. Milyen jó lenne visszamenni az időben, és újra átélni a kellemes pillanatokat.

          Reflexszerűen a mellkasomhoz nyúltam, hogy a nyakláncomat ellenőrizzem. Elgondolkoztam a találkozásomon a nyaklánc előző viselőjével, amikor eszembe jutott valami. Katherine azt mondta, hogy minden fényőrt az Égiek vezetnek. Vagyis, nekik nagy hatalmuk van. El kell jutnom hozzájuk, és segítséget kell kérnem tőlük. Biztos más fényőr is tud gyógyítani, nem csak Nate. Valaki biztos meg tudja menteni! Viszont fogalmam sem volt arról, hogy hol találhatnám meg őket. Arra gondoltam, hogy egy másik fényőr biztos el tudna vinni hozzájuk, a gond viszont az, hogy nem ismerek egyet sem. És ekkor beugrott még valami.

          Gyorsan felrohantam a padlásra, és szerencsére a nővéremet is ott találtam.

           - Prue, szükségem van a segítségedre – Prue azonnal felkapta a fejét.

           - Mit kell tennem? – kérdezte komolyan, és eltökélten. Szeretem a nővéremben, hogy mindenben lehet rá számítani.

           - Hívj magadnak egy fényőrt. Ő el tud vinni az égiekhez, és ők meg tudják gyógyítani Nate-et – újságoltam neki a tervemet, és közben arra az oldalra lapoztam, ahol az ige van – ezt olvasd fel hangosan. Én is ezt a varázsigét használtam, hogy fényőrt hívjak magamnak – Prue azonnal megtette amit mondtam. Nem kételkedett, csak cselekedett. Éreztem, hogy bízik bennem.

          Pár perc elteltével megjelent előttünk egy srác. Fehér fény övezte, és üvöltött róla, hogy ő egy fényőr.

           - Ti hívtatok? – kérdezte a fiatalember. Mi csak néztük, és ámultunk. Semmi „Sziasztok”, vagy ilyesmi?

           - Igen, mi voltunk.

           - Pontosabban, melyikőtök? Tudjátok, két boszit nem tudok elvállalni egyszerre – mondta, és közben hol rám, hogy Prue-ra kapta a tekintetét.

           - Nézd, erre most nincs időnk! Szükségem van rád. El kell jutnom az Égiekhez, és te fogsz elkísérni. Ellentmondást nem tűrök, és sietnünk is kell! Szóval gyerünk! – mondtam, és megfogtam a karját. Ő csak összehúzott szemöldökkel munstrált engem, de nem kérdezett semmit. Elkezdtünk teleportálni. Próbáltam követni őt, de néha ez nehéz volt, mert ő gyorsabb volt nálam. Na igen, így jár az, aki keveset gyakorol - gondoltam magamban.

          Nem sokkal később, egy kertben találtam magam. Csodás volt az a hely! Mindenhol virágzó, illatos fák, madarak éneke töltötte be a teret, amelyet a kék ég burkolt be. Egy percre el is állt a szavam, de nem engedtem, hogy a hely varázsa elvonja a figyelmemet a tervemről. Meg fogom menteni Nate-et! Akkor is, ha az életem múlik rajta!