Új blog

Ne is kérdezzétek, hogy mi ütött belém, mert magam sem tudom! Ma megcsapott az ihlet, és elhatároztam, hogy új blogot nyitok! Nyugi, nem fogom ezt sem bezárni. Mindkettőt egyszerre fogom írni. Vagyis, megpróbálom, de ha nem sikerül, akkor majd bezárom a másikat. Ezt nem adom ám! :D

Itt a link: http://someonelooksafteryou.blogspot.hu/. Remélem ez is tetszeni fog! 

Jó olvasást!

N.

Első díjam!

Nagyon szépen köszönöm Bright Angel és F. a díjat! 

Szabályok: 

1. Tedd ki a blogodra! 

- megvan ;)

2. Írj magadról 5 dolgot!

- Szeretek zenét hallgatni

 - Imádom a Bűbájos Boszorkák c. sorozatot

 - Minden filmen sírok, amiben meghal egy pozitív szereplő

 - Skorpió a csillagjegyem

 - Esténként zenére szoktam elaludni

3. Válaszolj a kérdésekre, amelyeket feltettek neked!

F. kérdései:

- 2010 tavaszán kezdtem el blogolni. Először csak olvastam, aztán 2011 márc. 1.-én elkezdtem az első blogomat. 

- Igen. "Mindenki magából indul ki" - tartja a mondás.

 - Szinte csak olyanok vannak. Persze a +18as jeleneteket nem... még... :D

 - Nem igazán. Sose kértem... 

 - Nem. Én minden sportban köz- és önveszélyes vagyok :D

Bright Angel kérdései:

 - Olyan nincs... vagyis nem emlékszek rá

 - Jelenleg a Paramore - Now. 

 - Melissa Moretti - A szerelem illata.

 - Haza :(

 - A Lenyűgöző teremtmények c. filmből Lena-val cserélnék helyet. 

Sajnálom, de nem tudom kinek tovább küldeni a díjat, mert csak egy blogot olvasok, és tőle kaptam a blogot. Remélem nem baj ;). 

Kellemes estét, és jó olvasást a VII. fejezetemhez. 

(ha nem olvastad még el, akkor los!) 

VII. Fejezet

Kedves olvasóim!

Jó olvasást kívánok! Remélem tetszeni fog a fejezet!

N.

                    Ismét otthon

           - Üdv itthon kedvesem! – köszöntött anyu, mikor beléptem házunk ajtaján.

           - Szia. A nagyi hol van?

           - Épp a konyhában készít valami vacsorát neked. Remélem éhes vagy!

           - Ami azt illeti cseppet sem vagyok az – anya furcsa tekintettel nézett rám, de ő nem tudta, hogy min mentem keresztül ezalatt a pár nap alatt, amíg külföldön voltam.

           - Most csak le szeretnék feküdni. Nagyon fáradt vagyok – remélem most azt gondolja, hogy azért nem vagyok éhes, mert fáradt vagyok. Habár, ez a két dolog nem üti ki egymást, reménykedtem benne, hogy ezzel minden gyanút eltüntettem. Nem akartam magyarázkodni, sem mesélni. Csak a szobámba akartam zárkózni, és elfogadtatni magammal, hogy örök magányra vagyok ítélve. A tegnapiak nagyon szíven ütöttek. Nem az a nehéz, mikor szakítanak veled, hanem mikor te szakítasz, pedig lényed összes porcikája ellenkezik ellene;

          Miután Alex felkelt, és nem emlékezett semmire, kérdőre vont.

           - Lizzy, mi történt? Nem emlékszem semmire sem.

           - Egy kicsit iszogattunk, és beszélgettünk, aztán te elaludtál, s közben megjött a pizza is! – mutattam a dobozokra, melyek az asztalon voltak. Pont akkor csengettek, mikor visszaértem. Mekkora szerencse, hogy nem hamarabb jött a futárfiú. Az a szörny az én életemre tört, és az én erőm kellett neki. Ehhez semmi köze sincs senkinek, csakis nekem.

           - Hát akkor együnk – Alex összecsapta kezeit, és nekilátott a kajának. Nem akartam elvenni az étvágyát. Elég, ha az enyém elment...

          Miután Alex megevett egy egész pizzát, beszélni kezdtünk;

           - Figyelj... 

           - Hmm..? – a karjaiban voltam, és nagyon nehezemre esett elmondani neki, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Főleg, mikor rám nézett azokkal az aranyos és nagy zöld szemekkel. Aztán eszembe jutott a démon, és kizökkentem a rózsaszín világomból. Az élete múlik rajta. Ha ebbe belegondoltam, elment a kedvem a boszorkányságtól.

           - Azt szeretném mondani, hogy, nekem ez nagyon gyors.

           - Micsoda? – érezte, hogy mit akarok mondani. Láttam a tekintetében. Olyan bús volt. De miért? Hiszen csak egy pár napja találkoztunk először.

           - Ez a dolog ami köztünk van. Nem akarlak megbántani, mert nagyon rendes srácnak tűnsz, de ez nekem nem megy...

           - De akkor miért húztad ezt eddig? Miért nem mondtad meg hamarabb?

           - Sajnálom.

          Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy ez menni fog... Ő egy halandó. Egy ártatlan. Én nem vagyok az. Többé már nem. Szenteljem minden időmet a boszorkányságnak? Nem akarok belebolondulni! Akkor mostantól munkamániás leszek. Remek! Ez az év ötlete Liz! Kár, hogy más nincs...

          Szerencsére másnap reggel teljesen kipihentem ébredtem. Az első utam a céghez vezetett. Már nagyon hiányzott az ottani légkör. Főleg Nate. Olyan kár, hogy titkolóznom kell előtte. Nem tudhatja meg, mert akkor ő is veszélybe kerülne. Nem is beszélve arról, hogy hogyan fogadná a dolgot. A nagyi szerint a halandók nem úgy tekintenek ránk, mint valami csodatevőkre, vagy hősökre, hanem mint gonosz teremtményekre. Gondoljunk a Salem-re.

           - Lizzy, min gondolkozol ennyire? – kérdezte Dawn, az anyagbeszerző. Gyakran utazunk el együtt külföldre anyagokért, mert mindketten szeretünk személyesen megtapintani valamit, mielőtt megvesszük. Nagyon kedves lány, és kellemes a társasága.

           - Áhh, semmiség! Tudok valamiben segíteni?

           - Nem, ami azt illeti, épp ebédszünetem van. Van kedved velem ebédelni?

           - Miért is ne? – magamra dobtam a kabátom, és elindultunk a kedvenc kávézónkba.

           - Mondd csak, milyen volt a pihenés? – már a kávézóban voltunk, és épp a számhoz emeltem volna a forró kávét, mikor Dawn kérdésétől megremegett a kezem. Ha egy pár másodperccel később kérdezi, biztos, hogy leöntöm magam. Erre mégis mit válaszolhatnék? „Képzeld, megismerkedtem egy sráccal, de dobtam, mert boszorkány vagyok, és ránk támadt egy warlock...”. Ez biztos tetszene neki.

           - Nos, kellemes volt. Sokat pihentem, és utaztam – ekkor a teleportálás jutott eszembe. Na igen, tényleg sokat utaztam...

           - Ez jól hangzik.

Nem kérdezett tovább a pokoli vakációmról, inkább a munkáról beszéltünk. Elég sok dolog kimaradt az elmúlt hetekben.

           - Pincér, fizetnénk – szólt a felszolgálónak Dawn. Miután fizettünk, felálltunk a székekről, és én kifelé indultam.

           - Lizzy! – szólt utánam Dawn – ezt az asztalon felejtetted – felém nyújtotta a telefonomat, én pedig rendesen megdorgáltam magam, amiért ilyen felelőtlen vagyok. Amint érintkezett az ujjunk, ismét beugrott egy kép.

„Dawn és egy lány épp szaladtak. Egy konyhába szaladtak, de egy árny megelőzte őket. Mindketten meglepődtek, és a másik irányba kezdtek szaladni”

           - Lizzy minden rendben? – kérdezte Dawn, de én nem tudtam mit válaszolni. Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan segítsek rajtuk, de minden apró idegszálamban éreztem, hogy segítenem kell nekik.

VI. Fejezet

Kedveseim!

Ezzel a fejezettel kívánok nektek Boldog Valentin-napot 

Jó olvasást!

N.

                      Az erőrabló

           - Hölgyem, kérem kapcsolja be az övét! Készen állunk a leszállásra – a légi utaskísérő hangja ébresztett kellemes álmomból. Egy takaróval magamon, és egy vállal a fejem alatt ébredtem. A váll tulajdonosára néztem, és mosolyra húztam ajkaim.

           - Hogy aludtál? – kérdezte Alexander, miután egy puha csókot lehelt a homlokomra.

           - Kellemesen. Nagyon kényelmes a vállad.

           - Hmm... ezt még nem mondták – na igen... ilyen hülyeséget is csak én mondhatok.

          Negyed óra múlva a gép megérkezett a firenzei Amerigo Vespucci repülőtérre. Egy órán keresztül a poggyászokkal szenvedtünk, és mire kiértünk a reptér épületéből, az összes taxi elment az állomásból. Mekkora pech!

           - Akkor most mit csinálunk? – kétségbeesetten vártam a választ Alex-től, és szerencsére neki volt megoldása.

           - Ott a telefonfülke. Hátha megvan a biztonsági őröknek az egyik taxivállalat telefonszáma. – ezt is tettük. Szerencsénk volt, és máris tárcsázni tudtunk, de akadt még egy bökkenő. Én nem tudok olaszul. Már akartam szólni Alex-nek, mikor ő folyékonyan elkezdett olaszul beszélni a telefonkagylóba. Meglepettségemben a szemeim tágra nyíltak, és azon kezdtem tűnődni, hogy vajon mit titkolhat még előlem Alex? Amint letette kérdőre vontam.

           - Nos, anyukám, az anyukája részéről olasz, az apukája részéről pedig francia, úgyhogy mindkét nyelvet folyékonyan beszélem. Ő tanított engem kicsikoromtól kezdve.

           - Hű, ez nagyon érdekes. És az apukád?

           - Ő angol, és ír, szóval elég sok nemzetiség lapul bennem.

           - Ez csodás dolog! Tudod, minél több nyelvet beszélsz, annál több ember vagy.

           - Ez egy nagyon bölcs mondat volt, kedvesem! – dícsérete után egy puszit nyomott az arcomra. Vele cseppet sem tűnik szörnyűnek a várakozás!

          Az út a hotelbe legalább húsz perces volt, de az idő Alex mellett száll, mint a dal a szélben.

         

          Amint megérkeztünk, rendeltünk egy nagyon tápláló és egészségtelen ebédet, amit az ágyban szándékoztunk elfogyasztani. Amíg vártunk, beszélgettünk.

           - Miért akartál Európa körüli útra menni? – kérdezte Alex. Hirtelen belém rekedt a szó. Hogy fogadná, ha kiderülne, hogy a csaj akivel jelenleg egy ágyban fekszik egy boszorkány?

           - Hát... csak úgy éreztem, hogy ki kell ürítsem a fejem. Nagyon nagy volt rajtam a nyomás, és ezért úgy döntöttem, hogy tartok egy kis pihenőt.

           - De miért pont Európa? Annyi hely van még, ahol pihenni lehet!

           - Nem tudom. Talán a sors akarta így. És te miért döntöttél így?

           - Mert már régóta látni akartam a világ ezen részét is.

           - Nem Európáról beszélek. Miért döntöttél úgy, hogy elmész egy kicsit otthonról?

           - Mert reméltem, hogy végre megtalálom az igaz szerelmet.

           - És mit gondolsz, jó úton haladsz, hogy megtaláld?

           - Igen, határozottan – mindezt végig a szemembe nézve mondta. Közelebb araszolt hozzám, én is hozzá, amíg el nem értük egymás ajkait. Lágy csókot lehelt az ajkaimra, ám én többet szerettem volna. Nyakhajlatába fektettem kézfejem, és simogatni kezdtem a puha bőrréteget. Ő a csípőmet simogatta. Jól esett az érintése. Szinte égett a bőröm a tenyere alatt. Olyan régóta vártam már erre! Végre egy édes pillanat, az életemben! Ám ez nem maradt sokáig így. Hirtelen egy kép jelent meg előttem. Nagyon élethű volt.

Egy sötét árnyékot láttam, amint a semmiből felbukkan. Alakot változtatott, és bekopogott egy ajtón. Alex nyitott ajtót, és a szörny egy tűzgolyóval megölte őt.

           - Lizzy, minden rendben? – még nem tértem magamhoz a történtek után. Mi volt ez? A jövő? Nem volt időm gondolkozni, mivel a kopogtatás megzavart.

           - Majd én kinyitom – mondta Alex, és szélsebesen az ajtóhoz rohant. Meg kell állítanom!

           - Ne! – nem volt időm gondolkozni. Rohanni kezdtem. Alex idő közben kinyitotta az ajtót, én pedig ellöktem őt onnan. A tűzgolyó a kanapét találta el.

           - Mi ez az egész? Mi ez az izé? – Alex teljesen összezavarodott, ám a szörny sem állt le egy percre sem. Beljebb jött, és ismét tűzgolyót lövellt ki a kezéből. Teljesen sarokba szorított minket. Nem akartam meghalni! Erősen a nagyira koncentráltam, és fogalmam sincs mi történt, mikor hirtelen otthon találtam magam, a padláson. Alex ájultan feküdt mellettem.

           - Nagyi, nagyi! – reméltem, hogy itthon van. Abban a pillanatban ő volt ez egyetlen aki segíteni tudott rajtam. Egyszer csak megpillantottam őt, ám a szörny beelőzte őt. Egy tűzgolyót dobott felém, de az nem talált el. Fogalmam sem volt, hogyan ment át rajtam a golyó, úgy, hogy nem talált el. A nagyi elrepítette őt, majd egy tőrt repített a szívébe. A démon elégett, és eltűnt. Én még mindig alig tértem magamhoz.

           - Mégis mi volt ez? – szinte hisztérikus hangon kérdeztem a nagyit. Össze voltam zavarodva, és még mindig a pánik uralta a testemet. Ez a szörny meg akart ölni!

           - Ez drágám egy warlock volt. El akarta venni az erődet azzal, hogy megöl.

           - És ezt te ilyen higgadtan mondod?

           - Én már hozzászoktam ehhez. Te is hozzá fogsz, előbb vagy utóbb. Jaj szívem, jól vagy? Ez a rohadék nem fog minket zavarni többé.

           - És, hogy kerültem ide?

           - Teleportáltál. Bár, magam sem értem, hogy hogyan voltál képes ilyen nagyot teleportálni. Nem azt mondtad, hogy Prágába mész?

           - Ott már voltam. Most Firenzéből „jövök”. De van itt valami más is.

           - Micsoda?

           - Láttam, hogy ez a „warlock” meg fog minket támadni, még a támadás előtt. Ez hogyan lehetséges? – a nagyi szemei elkerekedtek, és nem hitt a füleinek.

           - Drágám, itt valami nincs rendben! Te túl hamar fejlődöl. Ezt hívják jövőbelátásnak. Egy támadás alatt két erőt is felfedeztél. 

           - De még nem tudom használni őket! 

           - Akkor is felettébb különös!

           - Talán azért van, mert eddig nem varázsoltam, és a szellemem szeretne végre aktív erőket használni. Ám van egy kis gond.

           - Mi az? – kérdezte a nagyi, én pedig Alex-re mutattam.

           - Ez meg kicsoda? Jaj szegény! Mennyit látott?

           - Nos... az egészet.

           - Hű, az nem jó.

           - El lehetne feledtetni? Van rá varázsige?

           - Ami azt illeti... – a nagyi lapozni kezdte a könyvet, és rálelt egy oldalra. Maga mellé hívott, és felolvastatta velem az igét.

"Vannak benned rossz emlékek

Felejtsd el őket örökre."

           - Szerinted működött?

           - Bizonyára. De most vissza kell vinned őt Firenzébe.

           - De hogyan?

           - Nem tudom. Én nem tudok teleportálni. Hagyd, hogy átjárjon az az érzés, amely akkor, mikor ide akartál jönni. – megtettem. Egy ölelés után visszavittem Alexet Firenzébe. A varázslat megmagyarázhatatlan, és bonyolult. Miért kellett nekem ilyen családba születnem?

          Szerencsére, mikor Alex felkelt nem emlékezett semmire sem, de csak azokat a dolgokat felejtette el, amelyek a warlockkal történtek. Ám ez nem azt jelenti, hogy most már minden rendben. Mellettem veszélyben van. Most mit tegyek?

V. Fejezet

Sziasztok!

Előre is bocsánatot kérek a helyesírási hibák miatt, de most dobtam össze a fejezetet, és nincs energiám még egyszer átolvasni.

Jó olvasást kívánok! 

(ne felejtsétek a pipákat!)

                        Az idegen

            Az időjárás mosolyt csalt az arcomra. A nap ragyogva nézett Prága lakóira. „Ez a nap jól kezdődik!„– reméltem, hogy jól is fog végződni.

          Az első megálló Prága. Szeretem Csehország fővárosát. Olyan romantikus... Úgy döntöttem, hogy két napig maradok. Az első napra városlátogatást terveztem.

          Az első sétám az Óvárosban kezdődött. Az egész olyan, mint egy hatalmas múzeum. Gyönyörű! Tágra nyílt szemekkel kémleltem a város egyik legszebb részét. Igaz, hogy egy szót sem értettem az emberek beszédéből, sem az írásokból, amik a boltok, üzletek ajtajain díszelegtek.
           Dél körül járhatott az idő, mikor elkapott az éhség. Bementem egy szimpatikusnak tűnő kávézóba, és rendeltem egy csésze forró capuccino-t, és egy csokis, epres croissan-t. Szerencsémre a felszolgáló tudott angolul. Habár, most már alap tudni ezt a nyelvet.

Épp a csokiban úszó ebédembe haraptam, mikor kinyilt a kávézó ajtaja, és belépett rajta egy férfi. Teljesen megfogott. A kisugárzása, a külseje, és a szemei... Le sem vettem többet tekintetem róla, habár, tudom, hogy bámulni illetlenség. Egy asztal választott el minket. Ő is engem kémlelt tekintetével. Mosolyra húztam ajkaim, és kacérkodni kezdtem vele. Nem tudok olyan szabályról, hogy a boszorkányok nem flörtölhetnek kellemes férfiakkal. A velem szemben ülő férfiegyed pedig nagyon annak tűnt. Próbáltam búján enni a csokis epret, és úgy vettem észre, hogy ez nagyon is tetszik neki. Aztán egy kellemetlen gondolat csapott belém. Itt vagyok, egy idegen városban, egy idegen kávézóban, és egy idegen férfival flörtölök. Habár, amit csinálok már lehet előjátéknak is hívni. Vajon mit gondolhat rólam? Nem volt időm tovább töprengeni, ugyanis a férfi átült az asztalomhoz. Igyekeztem elrejteni zavartságomat, ugyanis, ha ez a srác hozzám szól csehül, én pedig válaszolok neki angolul, az nagyon gáz lesz. Na ügyes vagy Lizzy! Csak így tovább!

           - Elnézést, de nem beszélem a cseh nyelvet. Esetleg tud angolul? – bármilyen meglepő, ezt a férfi mondta nekem. Ezek szerint ő is egy turista!

           - Igen, tudok. Igazából én sem beszélem a cseh nyelvet.

           - Most nagyon megkönnyebbültem.

           - Hát még én!

          Érdekes beszélgetés vette kezdetét az idegen turistával. Ez vajon mindennapos eset, vagy csak velem történik ilyesmi?

          A pincér kihozta a kávéját, én pedig – mert nem akartam egyedül maradni – megvártam, míg megissza. Közben elbeszélgettünk. Kiderült, hogy ő is London-ban lakik. Milyen érdekes!

           - S mivel foglalkozol? – kérdezte az idegen.

           - Egy divatcéget vezetek. „Anderson Designs”. Hallottál már róla?

           - Nem igazán. Nem vagyok otthon a divat világában.

           - Ez értehető. Te mivel foglalkozol? – remélem nem bérgyilkos.

           - Kezdő színész vagyok. Nem vagyok olyan híres mint Brad Pitt, de őszinte leszek, nem is akarok az lenni. Szörnyű, mikor a paparazzók még az illem helységbe is követnek.

           - Egyetértek! Fő a magánélet!

           - Pontosan! – mikor mosolyog, az  ajkai mellett megjelennek a gödröcskék. Olyan aranyos! Vajon hány éves lehet? Talán húsz… Több nem lehet! És én egy ilyen fiatal sráccal kezdtem ki. Ki tudja mi lesz belőle? Lehet, hogy le fognak tartóztatni liliomtiprás miatt! Aztán majd kivarázsolom magam a cellából…

           - Nincs kedved sétálni? – mélyen a szemeimbe nézett, mintha irányítani akarta volna az elmémet, és olyan aranyosan mosolygott, hogy megszivesebben hazavittem volna, és bekentem volna csokiöntettel és tejszínhabbal, majd megzabáltam volna!

           - Dehogynem! Az egész napomat a sétálásnak akartam szentelni. Most legalább partnerem is van.

          Egész nap sétáltunk. Meglátogattuk a „Fred and Ginger” üvegépületet, melyet „ A táncoló háznak” is neveznek, aztán a Hradzsin negyed következett. Gyönyörű város! Igaz, magam is egy hasonlóan színes, és nagy városban lakom, de mikor ilyesmit látok, eláll a szavam is.

          Kiderült út közben, hogy a lovagom is abban a szállodában szállt meg, amelyikben én is. Ez felettébb érdekes. Felkísért, én pedig – udvariasság végett – behívtam a szobámba.

           - Megkínálhatlak valamivel?

           - Egy pohár víz jól esne.

           - Máris hozom – bementem a konyhába, és poharak után kutattam, mikor az egyik polcon felfedeztem valamit. Egy üveg vörösbor. Vajon mit keres a tányéroknál egy üveg Bordeaux? Töltöttem egy-egy pohárba, és bementem a nappaliba.

           - Képzeld, találtam egy üveg bort a tányéros polcon.

           - Imádom a borokat! – láttam a szemein, hogy mennyire élvezi a nedűt, miközben az lefolyik a torkán.

           - ’73-as Côtes de Bordeaux. Ez az egyik kedvencem! – lenyűgözött, hogy mennyire ért a borokhoz. Tekintettemmel őt kémleltem, amit ő hamar észre is vett.

           - A nagyapám borász volt, és a nyári vakációimat nála töltöttem, vidéken. Nagyon szerette a bort. Ez végzett vele…

           - Sajnálom – együtt érzően megsimogattam a hátát. A múltkor csak ízelítőt kaptam abból, hogy milyen lenne, ha a nagyim eltávozna. Ha másodpercekre is, de éreztem azt a fájdalmat, ami ez okozna nekem.

           - Rég történt már – kiegyenesedett, és egyik kezét a térdemre tette. Mélyen a szemembe nézett. Ismertem azt a tekintetet. Ez az a tipikus „meg akarlak csókolni” tekintet volt. Hát tegye csak! Csodás napom volt, és szerintem ez megér egy csókot!

           - Mennem kell – egy kicsit csalódott voltam szavai hallatán, de nem akartam semmit sem ráerőszakolni.

           - Rendben – megsimogattam az arcát, és csak akkor jöttem rá, egy nagyon fontos dologra!

           - Várjunk csak! Hiszen a nevedet sem tudom! – a mindenit! Képes voltam egy egész napot eltölteni egy olyan sráccal, akinek még a nevét sem tudom.

           - Alexander. Hát neked mi a neved?

           - Elizabeth. Nagyon örvendek!

           - Én is – ez volt a végszó. Felállt, én pedig kikísértem az ajtóig.

           - Remekül éreztem magam – már az ajtóban álltunk.

           - Én is – alig mondtam ki, Alexander visszafordult, és a karját a nyakamra tette, és lágyan megcsókolt. Milyen rég éreztem ezt! Mintha a Föld megállt volna, és csak én forognék és ő. Finom ajkai lágyan becézgették az enyémet, tenyere bejárta a derekam vonalát, én pedig teljes mértékben elkábultam. Vajon ő mit érez ilyenkor? Remélem neki is olyan jó, mint nekem! Mikor elváltak ajkaink, megszédültem. Ilyet még soha nem éreztem.

           - Jó éjt! – mielőtt bármit is mondhattam volna, ő kiment a szobából. Ott hagyott kábultan, és remegő térdekkel. Amint sikerült egy kicsit rendbe hoznom magam, kimentem az erkélyre, ahonnan az egész város látható volt! A Moldva folyó, és a hídjai este lélegzetállítóak! Ezekért az apró örömökért érdemes élni! Remélem holnap is találkozok majd Alexander-rel. Remek srácnak tűnik. Remélem nem egy újabb csalódás előkészületei vannak folyamatban…