Kedves olvasók!
Igen, már megint este csapott meg az ihlet. Fél 1 van, és gondolom már csak reggel fogjátok elolvasni ezt a részt, úgyhogy előre is szép napot nektek!
És persze jó olvasást!
N.
Az árulók.
- Ez képtelenség! Ez nem lehet igaz! –
mondtam, mert a nagyim mondandója kiakasztott. Pedig már meg sem kellett volna
lepődnöm rajta. Már miért is ne függne össze minden az életemben? Miért ne fűződne
össze minden szál az életemben? Ez
eszméletlen! – gondoltam magamban.
- Pedig ez az igazság Liz! Magam is csak most
jöttem rá. Nem is sejtettem semmit. Pedig, ha tudtam volna...
- Akkor mi lett volna? Állandóan titkolóztál,
és hazudoztál nekem!
- Hányszor mondjam már, hogy sajnálom? –
kérdezte a nagyi, egy kicsit szomorúan. Nem haragudtam rá. Már nem - Nézd,
szerintem beszélned kéne vele. Végül is, te voltál az, aki közelebbi
kapcsolatba került vele – mondta a nagyi.
- Annyira azért nem voltunk jóban.
- Nem baj! Keresd meg, és beszélj vele. – a nagyi
úgy adta ki a parancsot, mint a tábornok a katonáknak.
- Na jó, de hogyan?
- Három boszorkány és egy fényőr van a
szobában. Ezt nem kérdezheted komolyan! – Nate és Prue csak néztek, mint
tacskók a moziban. Hol a nagyira, hol rám kapták a tekintetüket.
30 perc, és egy kupaktanács
után, teljes harci díszben ültem a kocsimban, útra készen. Egy kicsit féltem a
találkozástól. Nem volt, valami barátságos az elválásunk, és féltem, hogy még
mindig haragszik rám. És aztán ott volt Nate is. Láttam, hogy nem tetszik neki,
hogy egy olyan ember is bele van vonva ebbe a helyzetbe, aki valamikor sokat
jelentett – vagy inkább jelenthetett volna – nekem. Nem akarok okot adni a
féltékenységére. Szerencsére nem lakott messze tőlünk az ősi boszorkány
hasonmása, úgyhogy nem kellett sokat agyaljak a dolgokon. Hamarosan lefékeztem
a ház előtt. Szerencsém volt, mert nem kellett felcsengessek hozzá – épp akkor
jött ki valaki portán, amikor odaértem.
Felmentem a lépcsőn, és közben azon gondolkoztam, hogy mit is kéne mondanom
neki. Végül elhatároztam, hogy spontán leszek.
Bekopogtattam az ajtón. Először
senki sem nyitott ajtót. Már ott voltam, hogy megforduljak, és hagyjam az
egészet a francba, de akkor eszembe jutott a nagyi, és Prue. Nem hagyhattam
cserben őket! És Nate-et sem. Oly’ sokszor megmentette már az életem! Erőt
vettem magamon, és ismét bekopogtam. Gondoltam, nincs otthon, de akkor hírtelen
csörömpölést hallottam. Ismét kopogtattam, és akkor kicsitotta az ajtót. Ott
állt előttem, teljes életnagyságban a megoldás a problémánkra. A szavam is
elállt. Sokat változott legutóbbi találkozásunk óta.
- Elizabeth? Mit keresel te itt? – láttam,
hogy mindenkire számított, csak rám nem.
- Ne haragudj, hogy csak így beállítottam.
Bemehetek?
- Gyere csak. – kitárta előttem az ajtót, én
pedig beléptem az ajtón.
Nagyon szép lakása van. Mindenhol a természet színei láthatóak. A falakon
csodaszép freskók voltak, melyek harmóniát árasztottak, és az egész úgy volt
tökéletes ahogy volt. Egy ilyen házba én is szívesen beköltöznék – gondoltam magamban.
- Hogy vagy manapság? – kérdeztem
Alexandertől. Egy csészét nyomott a kezembe, amiben tea volt. Reméltem, hogy
nem akar megmérgezni, ezért belekortyoltam.
- Én megvagyok, de mondd csak, mi szél fújt
hozzám?
- Nézd, tartozom neked egy magyarázattal –
leült velem szembe egy székbe, én pedig belekezdtem a mondandómba.
- Emlékszel a firenzei utunkra?
- Igen. Akkor szakítottál velem.
- Na igen... – mondtam egy kicsit
szaggatottan. Kellemetlenül éreztem magam, ezért elhatároztam, hogy nem fogok
többet kertelni – azon a napon, amikor felkeltél a hotelben, nem tudtad, hogy
mi történt. Azt hazudtam, hogy hirtelen elaludtál, de ez nem így volt. Az igazság
az, hogy egy démon megtámadott minket. Csak nem sokkal a találkozásunk előtt
jöttem rá, hogy boszorkány vagyok. Hazateleportáltalak, és a nagyim igét
bocsájtott rád, hogy felejts el mindent, ami történt.
- Tudom. – összevont szemöldökkel kémleltem
Alexet. – én sem vagyok az, akit megismertél Prágában.
- Ezzel pedig én vagyok tisztában – erre a
kijelentésre Alex vonta össze a szemöldökét. Ilyen, amikor a fagyi visszanyal. –
Pontosan tudom, hogy ki vagy, és ezért is vagyok itt. A családom régóta
foglalkozik boszorkánysággal, ám a tudás, melyet az élszázadok alatt
felhalmoztunk, nem hisszük, hogy elég lesz most. Meggyűlt a bajunk egy
boszorkány családdal. Igazából csak ketten vannak, de hatalmas erejük van. Nem
tudom, hogy meg tudunk küzdeni velük. Meg akarjuk állítani őket, de én személy
szerint úgy, hogy vér ne folyjon.
- A Grouchet lányokról van szó, igaz?
- Honnan...?
- Ismerem őket. Nem rég megkeresett Dawn és ő
is ugyanarra kért, amire te kérsz most.
- Dawn? – kicsit furcsa volt, hogy Dawn-t
mondott. Hiszen egyiküket sem hívják Dawn-nak.
- Igen. Dawn és Malory Wood. Ők a Grouchet
család leszármazottja – először fel sem fogtam, hogy mit mondott Alex.
Meggyőződésem volt, hogy téved.
- Hogy mi? Ez hülyeség! Dawn Wood a legjobb
barátnőm, már a gimi óta!
- Nézd, Dawn nem az, akinek mondja magát.
Sötét boszorkány, hatalmas erővel rendelkezik. Na és persze a húga sem kutya!
Ez a két lány bosszúszomjas, és mindenre elszánt! - alig tudtam elhinni. De minél
jobban belegondoltam, annál logikusabbá vált. Dawn minden áron befészkelte
magát a baráti körömbe. Elhitette, hogy bízhatok benne, és én elhittem.
Megosztottam vele a titkaimat, és ő visszaélt ezzel. A vér elhűlt ez ereimben,
és nem tudtam se köpni, se nyelni.
- Lizzy jól vagy? – nagyon elkalandozhattam.
Teljesen összetörtem. Úgy éreztem magam, mint egy szamár. Egy óriási szamár! Ám
valami átvette az uralmat felettem. A bosszúvágy. Hirtelen minden pacifista
gondolatom elhagyott, és nem érdekelt többé, hogy megvédjem a két ribanc életét.
Azt akartam, hogy szenvedjenek, és abban a pillanatban mindent megtettem volna
ennek érdekében.
- Ne haragudj, de most mennem kell – csak ennyit
mondtam, és hazamentem. Egy kicsit sietős lett hirtelen a dolgom. Lehet, hogy
nem volt a legjobb ötlet volán mögé űlni, mert abban a pillanatban szinte
semmit sem láttam. Mintha vörös ködfelhő telepedett volna az agyamra. De nem
tudott érdekelni! Haza akartam menni, minél hamarabb, és végezni akartam azzal
a két árulóval. A legjobb barátnőm, akit már egyszer meg is mentettem egy
árnyőrtől, mindig kiálltam mellette, és még a cég irányítását is a kezébe
adtam, képes volt éveken át hazudni! Az egész barátságunk egy nagy hazugság
volt!
Soha nem hajtottam olyan gyorsan, mint akkor. Feldúltan rohantam be a
házba. Már alig vártam, hogy elmondhassam a nagyinak, hogy mire jöttem rá. De
sajnos neki is volt híre számomra.
- Lizzy, nagyon nagy gond van! – a nagyi fel
volt dúlva, ám én jobban.
- Az bizony! Az a két kis ribanc átvert!
- Most fontosabb dolgunk is van a barátnői
drámáidtól! Liz, Prue-t elrabolták – amint a nagyi közölte velem a hírt,
szédülni kezdtem. Forgott velem a világ! Nem tudtam, hogy mi történik
körülöttem. Elsötétült előttem a világ, és nem láttam már semmit. Teljesen el
voltam veszve.
Az ősi boszorkány: