XIV. Fejezet

Sziasztok!

Remélem tetszeni fog a fejezet, és most is csak hangsúlyozni tudom, hogy pipálgatni kell! Még akkor is, ha nem tetszik a fejezet! Máskülönben honnan tudhatnám, hogy hányan olvassák a fejezeteimet? 

Oldalt, a blogarchívum alatt van egy közvélemény-kutatás, és szeretném, ha ott is szavaznátok, elvégre ez az egész rólatok szól!

Nem is jártatom tovább a számat (vagy inkább a kezemet?)!

Jó olvasást!

N.

                      Az idegen férfi. 

           - Azt akarod mondani, hogy valaki ki akarta irtani a családfánkat? – kérdezte a nagyi, miközben teát csinált. Elmeséltem neki az időutazásomat, és, hogy megküzdöttem egy vámpírral. Alig hitt a fülének. Ha nem egy újkori ruhában törtem volna haza, akkor a nagyi nem is hitte volna el, hogy a múltban jártam.

           - Nem csak akarta, hanem még mindig akarja. Hiszen, Patrick elbukott. Megöltem őt. Biztos vagyok benne, hogy az a valaki, aki ránk küldte őt, bérel majd másokat. Valaki el akar minket tenni láb alól. Egy boszorkány, akinek elég nagy az ereje ahhoz, hogy visszaküldjön egy vámpírt az 1800-as évekbe.

           - Ilyen erős boszorkányt nem ismerek. Szerintem sötét boszorkány lehet, akinek az erődre fáj a foga.

           - Ha az erőmre fájna, akkor nem akarna téged, és anyát is megölni. Vajon belegondolt ez a személy, hogy mennyire megváltoztatta volna a jelent, ha Patrick szerencsével jár?

           - Szerintem nem érdekli. Halottan akar minket, és nagyon elszánt. Neked esetleg nincsenek ellenségeid?

           - Nem tudok róla. És a családunknak?

           - Nem tudok róla... szerintem várjunk. Ha ismét ránk küld valakit, akkor mi várni fogjuk őt, és ki fogjuk hallgatni. Először is, csinálunk elpusztító főzeteket, a legveszélyesebb démonokhoz, és aztán írunk hozzájuk egy-két igét is.

           - És hogyan vallatjuk ki? Megkötözzük, és megcsiklandozzuk a talpát? – kérdeztem a nagyitól. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan lehet kifaggatni egy démont.

           - Majd megmutatom, most viszont menj el a gyógynövényárushoz, és vegyél szárított levendulát, békalábat, és kígyószemet – az utolsó két alapanyagon egy kicsit meglepődtem, de nem akartam a nagyival kötekedni. Inkább megragadtam a kabátom, és kiléptem a ház ajtaján. Szerencsére elmúlt a csúcsidő, szóval hamar a bolthoz értem. Amint beléptem az ajtón ismét elkapott egy családias érzés. Prue a pult mögött állt, és mosolyogni kezdett, amikor meglátott.

           - Szia Lizzy. Mi szél fújt erre?

           - A nagyim küldött, egy-két alapanyag... – nem tudtam befejezni a mondatomat, mert szédülni kezdtem. Meg kellett kapaszkodjak a pultban, mert szinte minden elsötétült körülöttem. Furcsa érzés volt. Ijedtemben nevetni kezdtem.

           - Lizzy, jól vagy? Minden rendben? – kérdezte Prue aggódva. Alig láttam valamit, csak egy széket éreztem magam alatt.

           - Igen, jól vagyok, csak egy kicsit szédülök.

           - Hozok neki vizet – mondta egy férfihang, a hátam mögött. Még soha sem hallottam, de mégis furcsa érzés kapott el tőle. Szerencsére hamar kitisztult a látásom, és a szédülés is alábbhagyott.

           - Tessék. – mondta a férfi, és a kezembe adott egy pohár vizet. Amint összeért az ujjunk, beugrott egy kép. Anyut láttam, terhesen. Ezzel a pasival együtt, egy pár fehér ruhás emberrel beszélgettek.

           - Jobban vagy? – kérdezte a pasi, én viszont nem tudtam, hogy mit tegyek. Úgy döntöttem, majd a nagyit vonom kérdőre miatta. Inkább megnyugtattam mindenkit, és megköszöntem, hogy aggódtak miattam. Hazafele menet nem tudtam semmire sem koncentrálni, csakis a pasira, és anyámra. Úgy döntöttem, hogyha hazaérek, kérdőre vonom a nagyit. Ennyivel tartozik nekem. Ám, amint beléptem az ajtón, jobbnak láttam hallgatni. A legutóbbi "kivallatásom" közben is rosszul lett. Inkább kinyomozom a dolgot egyedül.

          Este fáradtan bújtam be az ágyamba. Amint letettem a fejem a párnára, már aludtam is. Nagyon jól esett a pihenés. Szerintem, még soha nem voltam olyan fáradt, mint akkor. Biztos ezért is szédültem meg.

          Másnap reggel bementem a céghez, hogy megnézzem, minden jól halad-e? Szerencsére nem volt semmi gond, és a ruhák is nagyon tetszetősek lettek. A következő kollekcióm címe: Charmed.  Igazán bűbájosak lettek, és ami a legjobb az egészben; csak fehérneműk. Semmi hosszú-szoknya, semmi nadrág nincs benne, csak csipke, pamut, és selyem. Vannak fűzők, és hálóruhák is. Ez a kollekció vagy túl jó lesz, és ez lesz az a löket, ami elindítja a karrieremet, vagy ez lesz a cég süllyesztője. Mindig is imádtam a divatot, és imádtam rajzolni is, szóval, ha a tervezői karrierem befuccsol, akkor fogalmam sincs, mihez kezdek.

          Nem töltöttem sok időt a cégnél, mert, ha támadna egy démon, akkor a nagyi nem biztos, hogy elbírna vele egyes-egyedül.

         

          Felmentem a padlásra, és tárcsázni kezdtem Nate számát, ám mielőtt megnyomtam volna a zöld gombot, ő megjelent előttem.

           - Szia.

           - Szia! Mondd csak, honnan...?

           - Tudtam, hogy hívni akarsz? – még szerencse, hogy már a mondataimat sem kell befejeznem. Csak bólogattam, mire ő folytatta – minden fényőr kapcsolatban áll a védencével. Szóval, megérzem, ha bajban vagy, vagy fáj valamid, vagy látni akarsz engem. Amúgy, a tegnap délután mi történt?

           - Áhh, semmiség. Csak a fáradtság, de ez most nem fontos. Nem mehetnénk el valahova? Ahol csak ketten lehetnénk? Szeretnék beszélni veled, valami fontosról.

           - Most nem lehet, mert egy másik védencem bajban van, de megígérem, hogy amint végeztem, jövök. Rendben?

           - Rendben – válaszoltam, mire Nate közelebb lépett, és megcsókolta a homlokomat. Lehunytam a szemem, és mire kinyitottam, ő eltűnt. Remélem tud segíteni, mert ő az egyetlen személy, akinek tudnia kell, hogy mi a helyzet azzal a pasival. Úgy döntöttem, hogy ismét meglátogatom Prue-t, hátha ki tudok szedni belőle valamit.

          A bolt előtt álltam, és bementem az ajtón, ám nem volt bent senki.

           - Halihó! Prue? Merre vagy? - szólongattam Prue-t, mikor egyszer csak a pult mögötti ajtón kijött, és amint meglátott, felcsillant a szeme.

           - Lizzy! Szia! Hogy vagy? Minden rendben? – közelebb jött hozzám, megragadta a kezem, és leültetett egy székre.

           - Jól vagyok, köszi.

           - Most mit adhatok? – kérdezte, és leült a velem szemben lévő székre.

           - Semmit. Csak szeretnék beszélni veled valamiről.

           - Rendben, mondd csak, mi a baj?

           - A tegnap, volt itt egy férfi, aki adott vizet... – itt tartottam egy kis hatásszünetet.

           - Mi van vele? – kérdezte Prue.

           - Ki volt ő? Mi a neve?

           - A neve Peter Grand, és ő az apám.

XIII. Fejezet

Hola! 

Megcsapott az ihlet szele, és megírtam a rendhagyó részt is, csakhogy ne egyen titeket olyan sokáig a kíváncsiság.

Jó olvasást!

N.

                    Családi kötelék

          Az ünnepségnek szerencsére hamar vége lett, így tudtunk foglalkozni a problémámmal. Felmentünk a padlásra, és azon töprengtünk az ük-üknagyanyámmal, hogy hogyan lehetne engem visszaküldeni a jövőbe.

           - Amúgy, még a nevedet sem tudom, kedvesem – mondta az üknagyim.

           - A nevem Elizabeth. És a tiéd?

           - Rose. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Na de mondd csak, semmit sem fog változni a divat, a XXI. Századra? Úgy értem... ilyen ruhákat mai napság visel az ember.

           - Ami azt illeti, tőled vettem el, de amint rájövünk, hogy hogyan jutok vissza a jövőbe, szívesen visszaadom.

           - Ugyan! Tekintsd ajándéknak egy távoli rokontól.

           - Ha befejeztétek a bájcsevejt, akkor talán koncentrálhatnánk arra, hogy hogyan juttassunk téged vissza a jelenedbe – mondta egy szarkasztikus, és egy kicsit goromba férfi.

           - Csakhogy valamit nem értek. Te az én világomban már nem élsz. Akkor hogyan hozhatott vissza a medál a múltba? És miért?

           - Mert valami olyasmi történik ezen a napon, ami befolyásolja a jelened – mondta Rose.

           - Ne haragudjatok, de nekem most mennem kell. Majd este jövök – mondta a férfi, és elviharzott. Még csak be sem mutatkozott, és el sem köszönt.

           - Kérlek nézd el Patrick viselkedését. Nem tudom, hogy mi lehet a gondja, mert soha nem viselkedett még ilyen mogorván.

           - A jelenlétem zaklatta fel ennyire?

           - Nem tudom, de... – Rose nem folytatta a mondatát, mert észrevett valamit. Egy fából készült táblához ment. A táblán betűk voltak, és volt rajta egy mutató is.

           - Ez meg mi? – kérdeztem Rose-tól, aki nem törődött velem, inkább a betűket olvasta a tábláról, amelyekre a mutató bökött.

           - Pír. Ez meg mit jelentsen? – kérdezte magában, ám a mutató mozgott tovább.

           - V.Á.M.P.Í.R. – ez a szó jött ki. Ez meg mit jelentsen? Hiszen már alig élnek vámpírok. Hirtelen hűvös fuvallat csapott meg. Kirázott a hideg. Hátra pillantottam, és Patrick-et láttam. Szemei vérben úsztak, és az erei is ki voltak dagadva. A szemfogai pedig csak úgy csillogtak a napfényben. Nagyon gyors volt. Ám én gyorsabb, és még mielőtt megtámadott volna minket, megragadtam Rose-t, és elteleportáltam az erdőbe.

           - Mi a fene volt ez? – kérdezte ingerülten Rose.

           - A vőlegényed megtámadott minket. Még szerencse, hogy időben észrevettem, mert egy hajszál választott el a hideg kezétől, meg az éles fogától.

           - Várjunk csak. A szellemtábla azt írta, hogy „vámpír”. Szóval ez azt jelenti, hogy Patrick egy vámpír, és meg akar ölni?

           - Lehet, hogy azért vagyok most itt, hogy segítsek megölni őt.

           - Nem hiszem. Hiszen, ennek semmi értelme. Egy talizmán küldött ide téged, azért, hogy megóvj engem egy olyan dologtól, aminek meg kellett volna történnie? Ez ostobaság! Te jó ég! És én ezzel a férfivel akartam összekötni az életem! 

           - Ezen majd rágódunk később, most viszont térjünk vissza a témához. Lehet, hogy nem a talizmán küldött. Tudod, említettem, hogy nem csak boszorkány vagyok, hanem fényőr is. Szóval lehet, hogy egy felsőbb hatalom miatt vagyok most itt. 

           - Az égiek miatt?

           - Kik azok az „Égiek”? – kérdeztem Rose-tól. „Látszólag, ő sokkal többet tud mint én” – gondoltam magamban.

           - Az égiek irányítják a fényőröket, ők hozzák a döntéseket, és a szabályokat. Magyarán, ők a feletteseid. Csodálom, hogy még nem hallottál róluk.

           - Csak nem olyan régóta vagyok fényőr, oké? Na de visszatérve; én azt gondolom, hogy az égiek küldtek vissza.

           - De miért?

           - Azért, hogy megakadályozzam, hogy te legyél ennek a családnak az utolsó leszármazottja. Ha te meghaltál volna, akkor nyilván én, a nagyi és anyu meghaltunk volna a jelenben. Ezzel ő átírta volna a jövőt.

           - Hogy te milyen furfangos vagy! Én ezt nem találtam volna ki, ilyen gyorsan. Azt viszont tudnod kell, hogy nem tudom, hogyan lehet megölni a vámpírokat. Még soha nem volt dolgom velük.

           - Emlékszem, egy pár hónapja olvastam a fényesség könyvében, hogy hogyan lehet elpusztítani őket. Haza kell mennünk a könyvért.

           - Nem lehet. Biztos, hogy otthon van Patrick is, és vár ránk. Ha megjelenünk, akkor megöl mindkettőnket.

           - Akkor mit tegyünk? – kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy Rose-nak van valami ötlete, mert abban a pillanatban tanácstalan voltam.

           - Egyedül megyek – mondta, és becsukta a szemeit. Hirtelen összeesett, én pedig nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Azt sem tudtam, hogy mi történik. Percek teltek el így. A földön ültem, Rose pedig a karjaimban pihent. Mintha egy álomvilágban lett volna. Hirtelen felébredt, és levegőért kezdett kapkodni.

           - Minden rendben? – nagyon aggódtam miatta, és össze voltam zavarodva.

           - Igen. Egy karóval lehet megölni a vámpírokat. Karót kell döfnünk a szívébe.

           - Ezt meg honnan...?

           - A könyvből. Az asztrális testemmel a házban jártam, és elolvastam. Amúgy, Patrick nincs ott. Jobb lesz, ha visszamegyünk, és megvárjuk őt.

          Nem kérdeztem semmit, csak a házba teleportáltam magunkat. Nagy csend uralkodott a házban. Senki meg nem mondta volna, hogy ezen a helyen nem rég még muzsika szólt, és tele volt emberekkel. Csak a csend és a sötétség uralta a házat. Utálom a csöndet, és a sötétséget. Ilyenkor mindig előtörnek belőlem a gondolatok, és a félelmek. Azt pedig nagyon utálom.

          Felmentünk a padlásra, és lóhalálában gyertyát gyújtottunk. Majd eltörtük a seprűt, gondolván, hogy karó helyett megteszi a nyele is.

           - Csak nem azt gondoltátok, hogy elmenekülhettek előlem? – kérdezte egy hang a hátam mögött, de mikor megfordultam már nem volt ott senki.

           - Van nektek fogalmatok arról, hogy milyen erős vámpír vagyok?

           - És neked van arról fogalmad, hogy milyen erős boszorkányok vagyunk? – próbáltam bátornak tűnni, mert utáltam, ha gyengének látnak, de legbelül féltem. Még soha nem álltam vámpírral szemben. Nem tudom, hogy milyen erős, és hogy milyen gyors, azt viszont igen, hogy ha nem ölöm meg, akkor ő öl meg minket. Megfogtam Rose kezét, és megszorítottam, hogy érezze, hogy én mellette állok. Hiszen a rokonom, a családom tagja, és a családért bármit megtesz az ember.

           - Elizabeth, hol a karó? – kérdezte halkan Rose, ám mielőtt válaszolhattam volna, más megtette.

           - Csak nem ezt keresed? – kérdezte Patrick, és közben a kezében lévő karót forgatta a kezében.

           - Miért? – kérdezte Rose.

           - Nem személyes. Engem felbéreltek.

           - Kicsoda? – kérdeztem tőle, és nagyon reméltem, hogy választ is fog adni. Valaki ki akarja irtani a családfámat.

           - Nem mindegy? A pirkadatot már amúgy sem élitek meg. Még az éjfélt sem – nagyon elszánt volt, pedig nem volt honnan tudjon az aktív képességeimről. Elegem lett a játszadozásból. Magamhoz teleportáltam a karót, majd eldobtam Patrick felé, de ő hamar elugrott.

           - Ennél gyorsabbnak kell lenned, banya! – mondta, majd felém szaladt. De sajnos nem engem támadott meg, hanem Rose-t. megharapta a saját kezét, és megitatta őt a vérével. Én gyorsan ismét magamhoz teleportáltam a karót, és Patrick szívébe döftem. Ő összeesett, és kiszáradt. Az erei kidülledtek, bőre pedig elszürkült. Ám, valami nem volt rendben. Rose-t sehol sem láttam. Elkezdtem szólítani, de semmi. Csakis a magány fogadott, mikor hirtelen megjelent az ajtóban.

           - Ez csak az asztrális testem volt. Ne aggódj, nincs semmi bajom – közelebb jött, és megölelt. Gondolom neki is nagy megkönnyebbülés volt, hogy végeztünk a gonosszal.

           - Köszönöm – már csak ennyit tudott mondani miután elengedett, mert ismét émelyegni kezdtem, és miután kinyitottam a szemem, otthon találtam magam. Rose ruhája még rajtam volt, a nyakláncával együtt. Ismét a tükörbe néztem, és elhatároztam, hogy ezt a láncot örökké a szívem fölött fogom hordani.

           - Lizzy, mikor hozod már azt a könyvet? – kérdezte a nagyi, ám mikor meglátott a ruhában, elakadt a szava.

           - Hát ez meg... ?

           - Megmagyarázom... főzés közben...

XII. Fejezet

Kedves olvasóim!

Sajnálom, hogy ilyen sokat késtem a fejezettel. De most itt van, szóval lehet örülni! 

Jó olvasást!

N.

                      Elveszve a múltban.

           - Csak óvatosan nagyi! Nem rég jöttél ki a kórházból. – mondtam, mikor a nagyi egy 20 évest megszégyenítő gyorsasággal loholt le a lépcsőn.

           - Ugyan már, ne miattam aggódj! Inkább hozd le a padlásról a könyvet.

           - Miért olyan fontos?

           - Mert ma péntek van.

           - És?

           - És??? – a nagyi körülbelül egy oktávval magasabbra emelte a hangját, és úgy nézett rám, mint egy elmebetegre.

           - Kincsem, ma péntek 13.-a van. Ez a démonok szerencse napja. Ha ma megtámad minket valaki, és nem állunk készen az érkezésükre, akkor csúnyán megüthetjük a bokánkat. Ami pedig az erődet illeti, még nem vagy annyira erős, hogy elbánj egy démonnal egyes-egyedül. Egy gyenge warlock-al talán, de a félelem démonával aligha.

           - A félelem démona?

           - Olvass utána a könyvben, én addig készítek ellene főzetet – mondta a nagyi, és el is tűnt a nappaliból. Felmentem a padlásra, és utánaolvastam a félelem démonának. Timor a neve. Minden évben egyszer, péntek 13.-án előjön a rejtekéből, hogy táplálkozzon, a boszorkányok félelméből. Megfogtam a könyvet, és éppen lefelé indultam, amikor valami megcsillant az egyik polcon. Egy kis láda volt. Odamentem a polchoz, hogy megnézzem, mi van a dobozban. Kinyitottam azt, és egy nyaklánc volt benne. Gyönyörű volt. Fehér aranyban rodokrozit kő. Annyira megtetszett, hogy nem tudtam ellenállni a csábításnak. A tükör elé sétáltam, és feltettem magamnak a nyakláncot.

          Hirtelen émelyegni kezdtem, és olyan érzésem volt, mintha egy örvénybe kerültem volna. Összeszorítottam a szemem, és reméltem, hogy hamar vége lesz ennek a különös érzésnek. Hirtelen minden alábbhagyott. Kicsit félve kinyitottam a szemem, és ugyanott találtam magam. A tükör előtt, a nyaklánccal a nyakamban. A könyv a helyén volt, pedig emlékszem, hogy elejtettem. Ám, valami nem stimmelt vele. Túl vékony volt. Belenéztem, és az első oldalon nem volt ott a nagyi neve. Sem az enyém. Valójában, jóval kevesebb név volt a tulajdonosok listáján. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. Körbenéztem a padláson, és csak akkor vettem észre, hogy sok dolog hiányzik. Nem láttam sem a varrógépet, sem a nagyi régi ruháinak dobozát. Helyette egy bábún egy nagyon szép ruha volt. Hófehér színe csak úgy csillogott, és előtte volt egy hozzá illő cipő is, de nem olyan, amilyet manapság hordanak az emberek. A ruha fűzős volt. Olyan, amilyet a XIX. században hordtak. Ekkor összeállt a kép. A ruha, a könyv, a padlás... ez nem az én időm. Ez a múlt. Kétségbeesetten próbáltam valamilyen varázsige után kutatni a könyvben, de semmi sem volt benne.

          A padlás ajtaját kinyitották, én pedig ijedtemben kiteleportáltam a házból. Az udvaron találtam magam. Tele volt rózsákkal, és kardvirágokkal. Ez a két kedvenc virágom. Az utcára néztem, és ha volt bennem, egy kicsi remény is, hogy ez csak egy hülye vicc, most bebizonyosodott, hogy nem az. Kocsik helyet csak hintókat láttam, és az út is földes volt. Mindenütt fák voltak. Embereket sehol sem láttam. Az egész utca ki volt halva. Még szerencse! Ha valaki meglátott volna, mikor teleportáltam, akkor nagyon megváltozott volna a jövő. A második dolog ami beugrott, hogy ruhát kell cserélnem. Arról, viszont fogalmam sem volt, hogy honnan szerezzek. Megpróbáltam a házba teleportálni, a szobámba, és szerezni valami ruhát. Szerencsére senki sem volt odabent. A földszintről zene hallatszott. Nagyon kellemes volt. Majdnem megbabonázott, de szerencsére sikerült a ruhákra koncentrálnom. Felvettem egy krémszínű ruhát, ami szörnyen kényelmetlen volt, de csodaszép voltam benne. Ám fogalmam sem volt arról, hogy most mihez kezdjek. Gondolom a nyaklánc tulajdonosa megbűvölte azt, hogy ha elvész, és valaki felveszi, akkor kerüljön vissza hozzá. Sajnos a halálával nem múlt el a ráolvasás. Pedig lenne jobb dolgom is péntek 13.-án, mint, hogy a múltból próbáljak visszamenni a jelenembe.

          Kiléptem a szobán, és nagyon vigyáztam, hogy senki se halljon, vagy lásson meg. A lépcső felé vettem az irányt.

           - Elnézést kisasszony, de maga mit keres az emeleten? – mondta egy férfi a hátam mögött. Megfordultam, és szembe találtam magam egy igéző tekintetű fiatalemberrel. Elég sovány volt, széles vállakkal, és huncut kis bajusszal az orra alatt. Ha nem a múltban lennénk, már rég rávetettem volna magam. A kezében egy boros poharat tartott. Közelebb mentem hozzá, és mélyen a szemébe néztem.

           - Kérem, tegyen úgy, mintha senkit sem látott volna – a férfi tekintete üreges lett, és elindult a lépcsőn lefelé. Követtem a példáját. Én is lementem a földszintre, melyet a zongora kellemes dallama töltött be. Az egyik asztalon egy nagy torta volt, mellette pedig egy pár állt. Mindenki odament, és gratulált nekik. Én úgy döntöttem, hogy inkább a legvégén csatlakozok hozzájuk.

          Mikor már mindenki odaadta az ajándékokat a párnak, én is odamentem hozzájuk. Először csak álltam, és fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondjak. Nem is kellett, mert a nő szólalt meg hamarabb, amint észrevette a nyakéket a nyakamban.

           - Ohh, jöjjön csak – mondta, és felvezetett a padlásra. Bezárta az ajtót maga mögött. Megfordultam, és azt vettem észre, hogy egy Athame repül felém. Szerencsére időben el tudtam azt teleportálni egy másik irányba. A nő meglepődött.

           - Te fényőr vagy? – kérdezte, és közben magához vonzotta a kést. Úgy látszik elég elterjedt képesség a családban a telekinézis.

           - Félig fényőr, és félig boszorkány.

           - Az meg hogy lehetséges?

           - Most ez nem számít. A lényeg az, hogy a jövőből jöttem, ennek a nyakláncnak a segítségével – mondtam, és közben a kezembe vettem a medált.

           - Micsoda? Hisz ez az enyém!

           - Te is a Nicholson vérvonalhoz tartozol?

           - Igen.

           - Akkor rokonok vagyunk. Bűbájt olvastál a nyakláncra?

           - Igen. De a bűbájok elillannak, mikor a boszorka, aki elszórta, meghal. És gondolom a te jövődben én már nem élek.

           - Akkor miért vagyok itt?

           - Fogalmam sincs...

A nyaklánc medálja: