IX. Fejezet

Kedveseim!

Bocsánat, amiért késtem a fejezettel, de mozgalmas hetem volt!

Jó olvasást!

N.

                    Minden titokra fény derül I.

          A hajnal sugarai megvilágították szobám. Ez csak egy dolgot jelenthet. Az este elfelejtettem behúzni a sötétítőt! Hát ez rettenetes! Pedig olyan szépet álmodtam! – magamban morogtam, mint valami kutya, de amint kinéztem az ablakon, minden mérgem elszállt. Ezért megérte ilyen korán kelni! Úgy döntöttem, hogy elmegyek az erdőbe, de aztán eszembe jutott, hogy míg felöltözök, és elmegyek oda, már nem lesz hajnal. Ezért a gyors megoldást választottam. Magamra kaptam egy pólót, és egy nadrágot, és elteleportáltam magam az erdőbe. Imádom a teleportálást! Olyan, mintha egy láthatatlan búrokban repülnék. Imádok boszi lenni!

          Miután hazamentem az erdőből, átöltöztem, és lementem reggelizni. Az asztalnál a nagy család ült. A nagyi, anyu, és apu. Akárhányszor lejöttem kiskoromban, mindig ez a látvány fogadott. Apu a sport magazint olvassa, anyu és a nagyi pedig megbeszélik a napi teendőiket. Mostanában viszont olyan szavak is elhangzanak egy-egy ilyen reggeli alatt, mint például; démon, warlock, fényőr... mi jöhet még? Kiderül, hogy létezik a mikulás, és a húsvéti nyuszi... na meg a fogtündér?

           - Lizzy, van mára valami programod? – kérdezte a nagyi, majd beleivott a fekete teájába. Mivel idős, neki már nem szabad kávét innia.

           - Úgy gondoltam, hogy olvasgatni fogom a könyvet. Miért?

           - Csak kérdeztem – ez felettébb érdekes. A nagyi mindent okkal kérdez. Nem agyaltam rajta tovább, inkább folytattam a reggelimet.

           Mikor befejeztem felmentem a padlásra. Alig léptem be a helységbe, és máris különös dolog történt. A könyv magától kezdett el lapozódni. Megnéztem, hogy hol nyílt ki. „A fényőrök hívása”. Érdekes cím, de miért pont itt nyílt ki?

„A jó boszorkányok mellé az égi tanács kirendel egy fény őrzőt, hogy az védelmezze, és tanítsa őt. Évszázadok óta léteznek. Ők több erőt uralnak, mint a boszorkányok. Villámok szórása, teleportálás, lebegés, láthatatlanná válás, gyógyítás, ám a legnagyobb erejük, a halhatatlanság. A fényőrök minél idősebbek annál több erőt birtokolnak.

Egy kezdő boszorkány, akinek segítség kell, így hívhatja magához a saját fényőrzőjét;

 - Keverj össze egy teáskanál zsályát, két teáskanál ciprusolajjal.” – nem olvastam tovább. Inkább beszereztem a hozzávalókat. A padláson találtam öt fehér gyertyát, és szárított zsályát is. Ám a ciprusolajat, és a mandragóra gyökeret a konyhából kellett előszerezzem. Mikor készen voltam vele, elvégeztem a varázslatot, úgy, ahogy a könyvben meg volt írva. A végén el kellett mondjak egy varázsigét.

„Égi tanács, halld hát szavam,

Küldj egy őrzőt, hogy vigyázzon rám”

Vártam, és vártam, de semmi.

           - Biztos elrontottam valamit – mondtam magamba. Átolvastam többször is a varázslatot, de minden egyezett. Sehol sem hibáztam. Akkor vajon mi lehet a gond? Megérintettem a tálat, melybe összekevertem az alapanyagokat, és hirtelen beugrott valami. Alexandert láttam, és magamat. Nem tűntünk valami boldognak. Félénken rápillantottam, és megfogtam a kezét. Érdekes egy látomás! Ezek után elkezdtem Alexen gondolkozni. Eszembe jutott a démon. A látomásomban megölte Alexet, de engem nem. Vajon miért akart ártani neki? És ki volt ő? – na igen, ez jellemző rám. Annyi kérdést teszek fel magamnak, hogy csoda, hogy megjegyzem őket! Lapozni kezdtem a könyvben. Hamarosan rátaláltam egy démonra. A neve; Erőrabló. „Az erőrablók olyan mágikus teremtményeket ölnek meg, akiknek erejük meghaladja az átlagot.” De hát ő nem mágikus teremtmény! Vagy mégis? Hiba volt szakítanom vele! Gondolatmenetemből a csengő zaja zökkentett ki.

           - Vajon ki lehet? – kérdeztem újfent magamtól. Éppen lefelé indultam, mikor elkapott egy különös érzés. Mintha izgultam volna. Pedig nem volt okom rá.

           - Lizzy! – a nagyi hangja a földszintről hallatszott. Lesiettem, mert attól féltem, hogy valami baj van, ám amint leértem, meglepetés fogadott.

           - Te meg mit keresel itt? – kérdeztem a velem szemben álló személyt.

           - Te hívtál – mondta Nate nemes egyszerűséggel.

           - Valóban? – egy kicsit meghökkentem, mivel én csak egy valakit hívtam, és reméltem, hogy az egy fényőr lesz, nem egy olyan személy, akit évek óta ismerek.

           - Liz, én vagyok a... – itt tett egy kis hatásszünetet, majd folytatta – a te fényőrződ.

Hirtelen nem tudtam hogy mit tegyek. Mozdulni nem tudtam, mert a lábam egy helyben állt, mintha odahegesztették volna. Az agyam csak kattogott, majd kezdtem szép lassan felfogni. Nate, a legjobb barátom, a fényőröm lett. Nem tudtam, hogy örüljek-e neki, vagy sem, mert a tény, hogy éveken át hazudott nekem, eléggé bánt, ám a másik tény, hogy a legjobb barátom a fényőröm, örömöt keltett bennem.

           - Jaj Liz! Mondj már valamit! – mondta Nate, már a padláson.

           - Mit mondhatnék? Hogy kösz, hogy hazudtál nekem?

           - Nem hazudtam. Csak...

           - Csak eltitkoltad előlem az igazat. Hát az majdnem ugyanolyan.

           - Te sem akartad elmondani nekem, hogy boszorkány vagy!

           - Mert ez nem csak engem, hanem az egész családomat érinti.

           - A fény őrzős dolog sem csak engem érint, hanem minden angyalt. Tudtuk, hogy boszorkány vér folyik benned, azt viszont nem, hogy te is az vagy-e. Én is csak most döbbentem rá. Amint elszórtad a varázsigét, megéreztem. Olyan volt, mintha hívtál volna.

           - Szóval, mostantól te fogsz nekem segíteni a démonüldözésben? – reménykedtem benne, hogy igen, mert lehet, hogy eddig sikerült ép bőrrel megúsznom a támadásokat, de lehet, hogy legközelebb nem lesz ekkora mázlim.

           - Nem. Én csak tanácsot, és fényőr leckéket fogok neked adni.

           - Fényőr leckéket? Azok milyenek?

           - Nos, mivel neked is fényőr vér folyik az ereidben, ezért...

           - Várj! Mi van? – kérdeztem megdöbbenve. Komolyan nem tudom, hogy miről beszél, de remélem csak téved. Bennem nem folyik fényőr vér!

           - Te nem is tudod? – kérdezte megdöbbenve, ám elkapta a felismerés, mikor döbbent fejemet meglátta.

           - Beszélned kell a nagyiddal. Ő majd elmagyarázza – mondta, majd elteleportált. Na brávó! Itt hagyott a szarban! Remek fényőrt kaptam, minden esetre!

          Lementem a lépcsőn, és elhatároztam, hogy meg fogom beszélni a nagyival, hogy hogyan értette ezt a fényőr véres dolgot Nate. Mindenre felkészülten a konyhába siettem, és reméltem, hogy a nagyi mindent el fog magyarázni... 

VIII. Fejezet

Kedves olvasóim!

Tájékoztatnálak titeket, hogy már napokkal ezelőtt feltettem az első fejezetet a másik blogomra. Megköszönném, ha belenéznétek! ;)

Ehhez, és a másik fejezethez is jó olvasást kívánok!

N.

                      Boszorkányi viszony

           - Lizzy mi a baj? Miért vagy ilyen zaklatott? – kérdezte a nagyi, amint hazaértem. Nem mondtam semmit sem Dawn-nak, csak elviharzottam, mintha szellemet láttam volna. Ilyenkor mi a teendő? Hogy védhetném meg? És egyáltalán mi fog velük történni?

           - Lizzy! Neked beszél ez a vénasszony! – szólt rám a nagyi. Imádom, amikor egyesszám harmadik személyben beszél magáról!

           - Látomásom volt – mormoltam, miközben a könyvben kerestem valamit a démon ellen. Fekete fény övezte, és egy nyíl volt a kezében. A könyvben egyik démonra sem illik ez a leírás.

           - Lizzy, én hátha tudok segíteni! Hatalmas az erő, amivel rendelkezek, hadd segítsek!

           - Jó, oké... – elmagyaráztam a nagyinak, amit láttam, ő pedig magabiztosan rávágta, hogy...

           - Árnyőr. Te egy árnyőrt láttál, kedvesem!

           - És ez mit jelent?

           - Azt, hogy a drága barátnőd is egy boszorkány. Az árnyőrök nem támadhatnak halandókra, csakis a boszorkányokra, és a fényőrökre.

           - És mik azok a fényőrök?

           - Ők a boszorkányok védencei. Szerintem te is hamarosan kapni fogsz egyet.

           - Neked ki a fényőröd?

           - Hát... – láttam a nagyin, hogy egy kicsit hezitál, de nem értettem, hogy miért.

           - Nagyi mi az?

           - Semmi, csak elgondolkoztam valamin. Öreg vagyok én már! De most mennünk kell, ha meg akarjuk védeni a barátaidat! Tudod hol lakik?

           - Igen. De hogyan pusztítjuk el a gonoszt?

           - Csak meg kell sebezni a nyilával. Azt majd te megoldod, de most menjünk!

          Leparkoltam a kocsit Dawn háza előtt. Nagyon gyorsan a bejárathoz siettünk, ám mikor kopogtunk, senki sem nyitott ajtót.

           - Most mit tegyünk? – kérdeztem a nagyitól.

           - Hát mi mást; teleportálj be minket!

           - Biztos, hogy ez jó ötlet?

           - Igen, gyerünk! – megtettem hát, amire a nagyi kért, és beteleportáltam magunkat a házba, de bent csak nagy rendetlenség fogadott minket. Olyan volt, mintha betörtek volna hozzájuk. Egyszer csak hangokat hallottunk, a konyha felől. Sikítást, pontosabban. Elkezdtünk a hang felé rohanni, ám ekkor szaladt ki Dawn és egy másik lány a szobából. Elég meglepett arcot vágtak, ám engem ez abban a pillanatban hidegen hagyott. Inkább az foglalkoztatott, hogy hogyan keverjük ki magunkat ebből a helyzetből. Idő közben az árnyőr is megjelent, és a nyilát felém szegezte. Kis idő múlva lőtt is. Reflex-szerűen cselekedtem; felemeltem a kezem, és a másik irányba teleportáltam a nyilat, egyenesen az árnyőr szívébe. Ő kínok közepette elégett, és még csak nyomot sem hagyott maga után. Ez rendkívül furcsa!

           - Lizzy, te meg mit keresel itt? – kérdezte Dawn, miután magához tért az ámulatból.

           - Hát, ezt nehéz lenne elmagyarázni...

           - De szívesen megtesszük, ha van kedvetek egy csésze teához – mondta mosolyogva a nagyi. Csak úgy sugárzott belőle a szeretet, és ez a két lányt is mosolyra fakasztotta.

           - Nos, akkor elmagyarázod, hogy mit kerestél a legjobbkor és a legjobb helyen? – kérdezte Dawn, a nappaliban ülve, majd belekortyolt a teába. Nem tűnik valami meglepettnek, pedig látta, amikor használtam az erőmet.

           - Mondd csak, hiszel a természetfelettiben? – kínos mosoly ült az arcomra, de nem tudtam, hogyan tálalhatnám a dolgot szegényeknek. A nagyi most nem segített, ő inkább a vacsorával volt elfoglalva.

           - Nos, igen, hiszünk benne, mivel mi boszorkányok vagyunk – mondta nemes egyszerűséggel Dawn, két korty tea között.

           - Valóban?

           - Igen, és nagyon hálásak vagyunk, amiért segítettél nekünk, de igazán nem kellett volna. Magunk is megoldottuk volna a dolgot – mondta a lány, akiről még mindig nem tudom, hogy kicsoda.

           - És te ki is... ?

           - Malory vagyok, Dawn nővére – így már minden világos.

           - És ti milyen erőket birtokoltok? – fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy megtudjam.

           - Én robbantok és fagyasztok, Malory pedig ügyes alakváltó.

           - Nem értem, egy alakváltó hogyan tudja megvédeni magát a csatákban?

           - Ha alakot váltok, akkor uralom is annak az erejét, akinek felvettem az alakját. Tehát, ha átalakulok, mondjuk Dawn-ná – és miközben mondta, csinálta is – akkor én is megfagyasztok dolgokat – megfogta az egyik párnát, és a magasba dobta, közben pedig az megállt a levegőben. Ez eléggé hihetetlen.

           - De sajnos csak pár másodpercig tart ez a dolog. Utána visszaváltozik önmagává – mondta Dawn, egy kis kárörömmel.

           - De minél idősebb leszek, annál tapasztaltabb, és annál erősebb – mondta Malory, már a saját testében.

           - Te milyen erővel rendelkezel?

           - Teleportálok, és látó is vagyok. Vannak látomásaim, és ezért voltam a jó helyen a jó időben.

           - Várjunk csak, te két erőt is birtokolsz? – kérdezte Dawn.

           - Te nagyon erős boszorkány lehetsz! És mióta... ?

           - Alig egy hónapja.

           - Micsoda? – mindketten nagyon meg voltak döbbenve, én pedig nem értettem semmit sem.

           - Nagyon erős lehet a vérvonalad, ha egyszerre két erőt is birtokolsz, méghozzá alig egy hónapja kezdted! – hát igen, ezt már hallottam valahol...

          Hamarosan hazament a két lány, azzal az indokkal, hogy takarítaniuk kell. Elég nagy város ez a London, hiszen a könyv azt írja, hogy nagyon kevés boszorkány létezik.

Nem töprengtem ezen tovább, inkább vettem egy forró zuhanyt, és lemostam a nap izgalmait magamról. Önbizalommal töltött el a tény, hogy ma meg tudtam védeni magam a rám, és másokra leselkedő gonosz ellen. Érzetem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom.