XXIV. Fejezet

Kedves olvasóim!

Nagyon sajnálom, hogy egy teljes hónapon át nem hoztam új részt, de írói válságban szenvedtem. Remélem elnyeri tetszéseteket ;).

Jó olvasást!

N.

                    A szerelem Harley Davidson-on érkezik

          Amint beléptem a kávézó ajtaján, rögtön megpillantottam Dawn-t. Az asztalához siettem, leültem, és rögtön belekezdtem a mondandómba.

           - Nézd Dawn, segítened kell nekünk! – mondtam legjobb barátnőmnek. Ő is boszorkány, és mindenkire szükségem lesz ahhoz, hogy beszélni tudjak a Grouchet nővérekkel.

           - Mi a baj? Már a telefonban is nagyon furcsa volt a hangod. – látszott Dawn-on, hogy aggódik.

           - Nézd, van egy boszorkány család, aki ki akar minket irtani. Segítened kell! Beszélni akarunk velük, egy árnyőr fog segíteni nekünk, és úgy vélem, hogy ha látják, hogy túlerőben vagyunk, akkor nem akarnak majd megtámadni minket.

           - Liz, okos dolog megbízni egy árnyőrben? – kérdezte Dawn.

           - Egy átlagos boszorkánynak nem, de tudja, ha ujjat húz velünk, akkor megöljük.

           - Te és a nagyid? – kérdezte egy kicsit szkeptikusan. Dawn a legjobb barátnőm volt, de valamiért mégsem akartam neki elmondani, hogy van egy nővérem. Belekortyoltam a kávémba, és próbáltam kitérni a válaszadás alól.

           - És ti is, ha velünk tartotok – mélyen a szemébe néztem, és elkapott egy rossz előérzet. Szörnyen féltem, hogy bajunk esik holnap este.

           - Értem. Na és mi a terved?

           - Az árnyőr becsalja a két csajt az erdőbe, mi pedig elbújunk. Amikor megjelennek, előbújunk, és megbeszéljük velük, hogy hagyjanak minket békén.

           - És mi lenne a mi dolgunk?

           - Csak legyetek ott, oké? – kértem Dawn-t, de volt egy olyan érzésem, hogy nem kéne őt ebbe belekeverni. Mi lesz akkor, ha őket is bántani fogják majd?

          Megbeszéltük a részleteket, megittuk a kávénkat, majd elbúcsúztunk. Ám kifelé menet nagy meglepetés fogadott.

           - Elvihetem egy körre, hölgyem? – kérdezte Nate egy Harley Davidson-on feszítve. A szavam is elállt. Tudtam, hogy van mocija, de soha nem láttam. Ez szebb volt, mint amit képzeltem. Olyan izgatott lettem, mint még soha. Ha most leszállt volna a motorról, és megkérte volna a kezemet, én igent mondtam volna. Méghozzá olyan hangosan, hogy fél London meghallotta volna.

           - Nos? – felém nyújtotta a bukósisakot, én pedig úgy kaptam ki a kezéből, mintha az életem múlna rajta. Nate elmosolyodott. Én is kivillantottam 32 fogas mosolyomat, és már indultunk is. Átkaroltam a derekát, és a válla felett az utat kémleltem. Fogalmam sem volt arról, hogy hová visz. Azt tudtam, hogy nem haza, mivel ahhoz a másik irányba kellene menni. Becsuktam a szemem, és élveztem az utat. Ez volt az első alkalom, hogy motoron ültem. Ennél izgatottabb csak akkor voltam, amikor először ültem volán mögé.

          Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy lassítunk. Mikor megálltunk, kinyitottam a szemem, és a Temze partján találtam magam. Kicsit meg is szédültem, mikor leszálltam a motorról.

           - Jól vagy? – kérdezte Nate. Keze közé fogta az arcom, és úgy kémlelt igéző zöldes kék szemeivel. Látszott rajta, hogy boldog. Ilyennek már rég láttam.

           - Remekül. Kösz, hogy elhoztál – csak egy mosolyt villantott, majd kézen fogott és sétálni kezdtünk.

           - Ez az első randevúnk. – állapítottam meg.

           - Tudom. Ezért is akartam bevetni a mocit. Tudom, hogy mennyire szereted az ilyesmit.

           - Hmm.. – elmosolyodtam, mert nagyon jól esett, hogy figyel rám – még soha nem láttam a mocidat.

           - Különleges alkalmakkor veszem elő.

           - Miért nem mondtad el? – magam sem értem mi ütött belém, mikor ezt kérdeztem.

           - Mit? – Nate nem értette, és igazából én sem.

           - Hogy szerelmes vagy belém – nem szeretek másnak kínos kérdéseket feltenni. Látszott Nate-en, hogy elgondolkodik.

           - Te meg merted volna mondani nekem, ha a helyemben lettél volna? – megálltunk, és Nate a folyót kezdte kémlelni.

           - Emlékszel, a legutóbbi kapcsolatomra? Azt hittem, hogy megtaláltam az igazit, pedig a srác csak egy idióta tuskó volt, és erre csak azután jöttem rá, hogy szakítottam vele. Emlékszel, hogy akkor mire esküdtem?

           - Azt mondtad, hogy soha többé nem alázkodsz meg másnak azzal, hogy megmondod neki, ha szereted.

           - Csak akkor, ha biztos vagyok benne, hogy ő is viszont szeret. Szóval a válasz a kérdésedre; nem. Nem mertem volna elmondani neked.

           - És te nem láttad a jeleket?

           - Nem. Nagyon nagy volt rajtam a nyomás, és inkább máson törtem a fejem. Mondjuk azon, hogy Prue-t hogyan védjem meg? Vagy, hogy miért hazudnak állandóan a szüleim? - Nate-re pillantottam, ő viszont még mindig a folyót nézte.

           - Valami baj van? 

           - Az égiek azt mondták, hogy le akarnak cserélni. Más fényőrt akarnak melléd helyezni. – eluralkodott rajtam a szomorúság. Éreztem, hogy ez semmi jót nem jelenthet.

           - És te? Téged hová akarnak küldeni? – kicsit remegett a hangom. Féltem, hogy a válasz cseppet sem fog tetszeni.

           - Engem egy kezdő boszorkány mellé akarnak helyezni. Egy kisvárosba akarnak küldeni, Németországba.

           - És mikor foglak látni?

           - Nem tudom. Lehet, hogy hónapok, de az is lehet, hogy csak évek múlva. – az egyetlen dolog ami kattogott a fejembe az volt, hogy nem veszíthetem el Nate-et. Hosszú évek óta ő a legjobb barátom, és most már nem csak a barátom, hanem a szerelmem is. Az Égiek nem lehetnek ennyire igazságtalanok!

           - Nem! Ez nem lehet! – mondtam feldúltan, és felvettem a láthatatlan alakot, és teleportálni kezdtem. Meg sem álltam a Kertig. Állandóan keresztbe tesznek nekünk. Kezdett elegem lenni belőlük. Amint megérkeztem, megkerestem az ősz szakállas embert, aki a múltkor olyan szépen elutasított. Az egyik fényőrtől megkérdeztem, hogy hol találom őt. Mint kiderült Charles a neve.

          Az egyik kertben a csakráit tette rendbe. Úgy gondoltam, hogy nem lenne okos húzás, ha felbőszíteném, ezért kicsit megpróbáltam lenyugodni, és higgadtan hozzáállni a beszélgetésnek. Az egyik fánál megálltam, és vártam, hogy befejezze a meditációját.