Sziasztok!
Meg is hoztam a legfrissebb fejezetet!
Remélem tetszeni fog! ;)
Jó olvasást!
N.
Az alku.
- Áh, Nate! – mire feleszméltem egy furcsa
zöld ruhát viselő nő közeledett felénk, és mikor Nate elé ért, kitárta karjait,
és megölelte. Nem tudtam mi a furcsább; az, hogy egy – szinte semmit nem viselő
– nőt látok, fából készült cipővel a lábán, vagy az, hogy ez a csaj a pasimat
ölelgeti?
- Lily, rég láttalak! Hadd mutassam be a
védencemet, Elizabeth-et. – csak ennyi? A védence? Na jó, hát, ha ő így akkor én is így – gondoltam
magamban.
- Nagyon örvendek! Nem te vagy a félig fényőr,
félig boszorkány, akiről mindenki beszél? – mindenki
beszél rólam? Ez egyre jobb! Csak találjuk már meg azt a buta kis koboldot!
- De igen. Nézd, segítened kell – mondtam
sietősen. Ki akartam végre mászni ebből a kínos helyzetből.
- Miben tudok segíteni?
- Egy koboldot keresünk, a neve Sionn. Meg
tudod mondani merre van?
- A sóhajok kútjánál, de miért keresitek?
- Majd Nate elmesélni – csak ennyit mondtam,
és elindúltam a kút felé, magára hagyva Nate-et Lily-vel. Biztos nem értette,
hogy mi ütött belém, de magyarázkodni nem volt kedvem, úgyhogy inkább
otthagytam őket. Egy másik tündértől megkérdeztem, hogy merre van a kút, és
minden erőmet összeszedve elsétáltam odáig. Féltem, hogy a kobold meg fog
támadni, de amint megláttam éreztem, hogy itt nagy gond nem lesz. Egy kicsi
emberke ült a kút szélén, régi, vintage ruhát viselt, amilyet a 18. században
viseltek Franciaországban, és egy követ tartott a kezében. Olyan zöld volt,
mint a szeme. Az arcvonásain pedig látszott, hogy nem olyan fiatal, mint első
ránézésre tűnik. A messzeségbe tekintett, de kénytelen voltam megzavarni.
- Elnézést! – rám emelte zöld tekintetét, és
megtörölte a szemét – maga Sionn?
- Igen, hölgyem – nagyon kellemes volt a
hangja. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben vele. Szomorú volt.
- A nevem Elizabeth Anderson – a kobold összehúzta
a szemöldökét.
- Még soha nem hallottam magáról.
- Érdekes. Tudja, olyan embert lát el
szerencsekövekkel, akik bántani akarnak engem.
- Maga a félvér? – kérdezte, és felállt a kút
széléről.
- Igen.
- Nézze, ez képtelenség, mert én nem adok csak
jó boszorkányoknak a szerencsémből. Tessék – mondta, és a kezembe nyomta a
kezében tartott követ.
- Köszönöm, de azért tudna írni egy listát
azokról, akiknek ad ebből? – reméltem, hogy tud segíteni, mert nélküle megint a
nullán leszek. Végül beadta a derekát, és elővett egy papírt, és egy tollat, és
írni kezdett. Magára hagytam. Azt mondta, hogy estére meglesz a lista.
Otthon Nate rákérdezett,
hogy mi volt a bajom amikor megérkeztünk a tündérek kertjébe. Nem voltam rest
elárulni neki.
- Az, hogy egy félmeztelen nő csak úgy a
nyakadba ugrott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – nem akartam
kitérni a bemutatkozásos részhez, mert alig egy napja vagyunk együtt Nate-el.
Ezt még nem lehet kapcsolatnak titulálni, de valamiért mégis kiakadtam tőle.
- Liz, köztem és Lily között nincs semmi!
Sokszor segített, amikor áldásra, vagy természeti jelenségek előrejelzésére
volt szükségem, és időközben jó barátok lettünk. Nincs okod a féltékenységre! –
tudtam, hogy igazat mond, és nem is értem miért akadtam ki rajta.
- Ne haragudj, én csak... – nem is tudtam mit
mondhatnék. Most biztos, egy
házisárkánynak tart! – gondoltam.
- Nem haragszom – mondta Nate, és megölelt.
Becsuktam a szemem, és mélyen magambaszívtam parfümje illatát. Imádtam ezt az
illatot! Lassan felemeltem a fejem a mellkasáról, és mélyen a szemébe néztem.
Közelíteni kezdett az ajkaimhoz. Nem tudtam ellenállni neki, és engedtem, hogy
megcsókoljon. Ismét egymáshoz értek ajkaink. Remegni kezdett a térdem, és
minden kiment a fejemből. A sok bú meg baj ami eddig történt, mintha
elpárolgott volna. Csak ketten voltunk, ő és én. Imádtam puha ajkait. Oly’ gyengéden csókolt, mintha porcelánbaba lennék. Csókunk nem tartott sokáig.
Forgalmas az életünk, és nincs túl sok időnk egymásra.
Felmentünk a padlásra, ahol
Prue még mindig fogva tartotta a kedvenc árnyőrünket.
- Mondott valami érdekeset mióta elmentünk? –
kérdeztem húgomtól. Kicsit furdalt a lelkiismeret, mert egyedül hagytam, de
ahogy elnéztem, nem zavarta a dolog. Már biztos megszokta, hisz eddig egyedül
állt helyt a boszorkányságban.
- A Grouchet családnak két tagja van, egy
testvérpár; az egyiket Jolene-nek, a másikat Helen-nek hívják, de a családnevüket
nem tudja. Az egyikük fagyasztani tud, mint én, a másikat sajnos nem tudja.
- És tudja hol laknak? Vagy meg tud beszélni
velük egy találkozót?
- Azt mondta, hogy ők is Londonban laknak. Azt
viszont nem tudom, hogy hajlandó lenne-e segíteni nekünk.
- Kérdezzük meg – mondtam, és kivettem Prue
kezéből a kristályt.
- Na idefigyelj, alkut ajánlok – kíváncsian felemelte
a fejét, és várta, hogy mivel lepem meg – ha meg tudsz szervezni egy találkozót
velük, akkor elengedünk.
- Lizzy! – szólt rám egyszerre Prue és Nate. Pontosan
tudtam, hogy így fognak reagálni, és meg is értem őket, de kezd elegem lenni a
Grouchet-ékből.
- Beszélhetünk négy szem közt? – kérdezte Prue.
Félrevonultam vele, míg Nate szemmel tartotta az árnyőrt.
- Beléd meg mi ütött? Ez egy veszélyes dög! Ha
elengedjük, akkor ki tudja hány boszorkány halála fog a lelkünkön száradni?
- Tudom, de nincs más választásunk! Elegem van ebből a sok támadásból, Prue! Tegnap
majdnem meghalt Nate! Minek kell még történnie, hogy vége legyen ennek az
egésznek? Szerinted hány támadást tudunk még kivédeni? Legközelebb lehet sikerrel járnak, és akkor valamelyikünk meghal! – láttam a húgomon, hogy egyetért velem.
- Jól van, legyen! – csak ennyit mondott, és
visszament az árnyőrhöz.
- Nos? Élsz az ajánlatunkkal? – kérdezte Prue,
és kezébe vette a kristályt.
- Igen.