XXX. Fejezet

Kedves olvasóim!

Eljött ez a pillanat is! Az utolsó fejezet! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon fog hiányozni!

Remélem tetszeni fog, és bocsánat a késésért! Még tavaly meg akartam írni, de történtek dolgok az életembe, ami akadályozott.

Jó olvasást!

N.

                  Az utolsó próbálkozás.

         A naplemente vörösre színezte az eget. Az alkony titokzatos, és számomra eddig, mindig boldog pillanatokat hozott. De ez most másképp lesz. Én mindig is úgy álltam a halálhoz, hogy az, az élet része. Egyszer mindenkivel megtörténik. De ez nagyon nem fair! Az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert azon járt az eszem, hogy hogyan mentsem meg Alexet a végzetétől. Rendes srác! Ha nem lenne az, nem is álltam volna vele szóba! Eszembe jutott, amikor megismerkedtünk. Lejátszottam magamban újra, meg újra, és egyre kesernyésebb lett a szájízem. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha akkor nem szakítok vele? Elmondom neki, hogy boszorkány vagyok, és meglátom, hogy elfogad-e vagy sem. Elfogadta volna, tudom. A mágia a vérében van.

         A kertben néztem a naplementét, és felkészültem lelkileg a harcra. Nem tudtam, hogy mit fog hozni az este. Csak egy dologban voltam biztos. Valaki, aki fontos számomra, meg fog halni.

          - Készen állsz? – kérdezte tőlem Prue. Úgy döntöttünk, hogy túl veszélyes lenne, ha egyszerre öten mennénk. Ezért Nate, vigyázni fog a nagyira a Kertben, amíg én, Prue, és a titkos fegyverünk szembeszállunk velük.

          - Nem! De vágjunk bele! – mondtam, és próbáltam leplezni a félelmemet. Ebben mindig is jó voltam!

         Könnyű volt a Wood nővérekre találni. A lakásuk tele volt személyes tárgyakkal, talizmánokkal, és azok segítségével könnyen meg tudtuk őket keresni. Van egy elvarázsolt kristályunk, rákötve egy madzagra, és, ha a madzagra tekerjük a talizmánt, akkor az meg tudja találni őket, egy térkép segítségével. Ha az alvilágban vannak, akkor ez nem működik, de akkor a St. James’s Parkban voltak. Egy eldugott helyen, ahova ember nem teszi be a lábát. Tudtuk, hogy minket várnak.

         Megfogtam a nővérem, és Alex kezét, és elteleportáltunk az alvilágba. A harc előtt, Alex magához kellett hívja a Nexust. Ám, amint odaértünk, kellemetlen meglepetésben volt részünk.

          - Ti meg hogy találtatok ránk? – kérdezte Dawn, meghűlt tekintettel. A mi tekintetünkben is meglepettség volt, mivel mi sem számítottunk rájuk. Biztos át akartak minket verni, amíg ők magukhoz hívják a Nexust. Érezte, hogy ebből a helyzetből nem fog kedvezően kijönni. Túlerőben vagyunk. A mi titkos fegyverünk Alexander.

          - Malory, fuss! – mondta húgának, aki elkezdett rohanni. Utánateleportáltam, Pruet, és Alexet magukra hagytam.

          - Hová ilyen sietősen? – kérdeztem Malorytól. A tekintete nem tükrözött félelmet, mint a nővéréé.

          - Most meg fogsz ölni engem is? – erre nem tudtam mit mondani. Ő személy szerint nem adott okot arra, hogy megöljem, de mi a biztosíték, hogyha élve hagyom, akkor nem fog ő is később ellenünk, vagy ami rosszabb, az utódaink ellen harcolni?

          - Én nem vagyok szörnyeteg. Nem ölök jó embereket, csak olyanokat, akik engem is meg akarnak ölni. Te meg akarsz?

          - Én neked sosem ártanék, sem a családodnak. Van valami, ami nyomja a lelkemet, de ezt nem most akarom neked elmesélni – ezt nem tudtam mire vélni. Nem akartam addig megölni, amíg el nem mondja, amit akar.

          - Maradj itt! – visszateleportáltam a nővéremhez. Alex épp lefogta Dawnt, a nővérem pedig a földön feküdt. Egy karó volt a kezében. Magamhoz hívtam, majd lassan Dawn elé sétáltam.

          - Ezzel még nem győztél le minket! Átkozottak legyetek mind! – nem akartam megvárni, amíg elátkozza az egész családot, ezért átdöftem a szívét a karóval. Meglepetésünkre nem esett össze. Lángra kapott, és elporladt. A démonok halnak meg így. A benne élő gonosz felemésztette a lelkét. Ekkor már tudtam: egyetlen Grouchet leszármazott sem maradhat életben! A vérükben van a gonosz!

         Pruehoz siettem. Beütötte a fejét, és az nagyon vérzett. Hiába szólítottam, nem tért magához.

          - Lizzy… - Alexre pillantottam, félve attól, ami fogadni fog. Egy pillanatra meg is feledkeztem róla. Nem tudtam, hogy miként fog meghalni, de nagyon reméltem, hogy nem rögtön a harc után. Térdre rogyott, és egy fehér burok nőtt a teste köré, ami megakadályozta, hogy hozzáérjek. Szorosan összezártam a szemem, mert az egész helység túl világos lett hirtelen. Hangos kiáltást hallottam, majd minden alább hagyott. Eltűnt a búra, és Alex eldőlt. Megfogtam a fejét, és szólítgattam őt is. Most mit tegyek?A nővérem elájult, Alex meg haldoklik, és Malory pedig ki tudja, merre jár?! Miközben kétségbeesésem a tetőfokára kezdett hágni, megszólalt egy hang mögöttem.

          - Dawn meghalt, igaz? – kérdezte félénken, remegő hanggal Malory. Nagyon szigorúan nézhettem rá, mert hátrálni kezdett mikor végigmértem. Pedig nem állt szándékomban, hogy félelmet keltsek benne. Egy kicsit lágyítottam vonásaimon, és válaszoltam.

          - Nem volt más választásunk.

          - Nem kell mentegetőznöd. Magának kereste a bajt! Én mindig is mondtam neki, hogy hagyja ezt, mert semmi jó nem fog kisülni belőle.

          - Ne haragudj, de most nem nagyon alkalmas, hogy ezt kibeszéljük – mondtam, és közben azon kattogott az agyam, hogy mit tegyek. Arra gondoltam, hogy elviszem őket a Kertbe, hogy Nate meggyógyítsa, de ekkor…

                   Nate szemszöge.

          - Hol lehetnek ilyen sokáig? Mi a fene történhetett velük? – aggodalmaskodott Renée. Én próbáltam higgadtnak mutatkozni, de tomboltak bennem az érzelmek. Arról volt szó, hogy én is csatlakozom hozzájuk, ha visszatérnek az alvilágból, de nem érzem, hogy itt lennének. Kirázott a hideg, és minden lehetséges dolog átfutott az agyamon. Arra gondoltam, hogy utánuk kéne menjek, és megnézni, hogy mi tart ilyen sokáig, de akkor fehér fényt láttam. Lizzy, Prue, Alex, és egy olyan ember jelent meg, aki nagyon hasonlított rám. Gondolom, ő nem lehet más, mint Malory. De miért hozta őt ide Elizabeth? Ő egy Wood! Az ellenséges oldalon áll.

          - Nagyi! – mondta Prue, és Renée nyakába ugrott. Elizabeth odajött hozzám, és átölelt szorosan. Viszonoztam az ölelést, és puszit nyomtam a feje búbjára.

          - Mi történt Lizzy? Nem mentetek el a St. James’s parkba?

          - Nem. Az alvilágban találtunk rájuk. Ők is elő akarták hívni a Nexust. Dawn meghalt, de Malory… - itt tartott egy kis szünetet. Én össze voltam zavarodva, de szerencsémre Elizabeth felvilágosított.

                   Elizabeth szemszöge

          - Szóval ott álltam, teljesen kétségbeesetten, és akkor Malory felvette Nate alakját, és meggyógyította Pruet.

          - Na igen, ezt értem, de Alex hogyan jött rendbe? Nem úgy volt, hogy ő meg fog…- kérdezte a nagyi. A kanapén ültünk, a nappaliban.

          - De igen, és meg is halt, de az égiek megbízták őt még egy feladattal. Úgy gondolták, hogy Alexander remek fényőr lehetne – a nagyira pillantottam, akinek a szája is tátva maradt. Ez mosolyt csalt az arcomra. Mondjuk, én is meglepődtem, amikor Alex magához tért.

          - Micsoda? Alexből fényőr lett?

          - Igen, és már meg is kapta az első védencét. Azt mondta meg fog majd látogatni minket, ha lesz ideje.

          - És mondd csak, hova küldték őt?

          - Úgy tudom, hogy Kölnbe.

          - Olyan messze?

          - Egy fényőrnek semmi sincs messze.

          - Na és Malory? – kíváncsian várta a nagyi a mesém fojtatását, de én nagyon elfáradtam. Nem volt kedvem neki is elmondani szóról szóra mindent, amit mondott. Gondoltam, majd holnap.

         Felálltam a kanapéról, elköszöntem a nagyitól, és felmentem a szobámba. Nate már aludt. Olyan békés fejet vág, amikor alszik! Legszívesebben egész éjjel őt figyelném. Befeküdtem mellé, és a mellkasára hajtottam a fejem. Végtelen nyugodtság fogott el, amikor a szíve dobogását hallottam. Elgondolkodtam azon, hogy mennyi dolog történt velem az elmúlt időben. Egy évvel ezelőtt, ilyenkor tudtam meg, hogy boszorkány vagyok, és most itt vagyok; kiderült, hogy van egy nővérem, akinek jobban örülök bárminél, a legjobb barátom lett a szeretőm, a legjobb barátnőm pedig az ellenségem, a húga pedig a szövetségesem. A cégem virágzik, és most minden a legnagyobb rendben van az életemben. Így csak könnyebb este nyugovóra térni! Bármit is hozzon a jövő, tudom, hogy megbirkózunk vele, mert együtt vagyunk. Együtt az egész család, és ez a legfontosabb.

Vége.