XVI. Fejezet

Sziasztok!

Ez egy elég rövid fejezet lett, de ígérem, a következő hosszabb lesz. Nem tudom, mikorra írom meg a következő fejezetet, szóval nem ígérek semmit, csak jó olvasást kívánok! 

N.

                    Munka és boszorkányság

          Az elmúlt két hónap csakis a munkáról szólt. A divatbemutató nagy áttörés volt. Olyan emberek kértek meg, hogy tervezzek nekik egyedi fehérneműt, mint Leighton Meester, Emma Watson, és még Amanda Seyfried is érdeklődött a munkásságom iránt. A divatszakmában hírességnek számítok. És hogy mi van a magánéletemmel? Nos, az egy kicsit háttérbe szorult. Gondolok itt a barátokra, és legfőképp, a boszorkányságra. Mindent a nagyim, és Nate csinál, én pedig élvezem, hogy végre felismernek az utcán. A nagyinak persze erről is megvan a véleménye, és nem is titkolja.

           - Elizabeth Abigail Anderson, hogy képzeled, hogy csak így elhanyagolod a varázslást? Ez is a munkád, és nem lökheted csak úgy félre. Főleg nem most, hogy kiderült, a Grouchet család vadászik ránk. Ki tudja meddig fognak elmenni, és, hogy legközelebb mit fognak tenni, hogy pokollá tegyék az életünket?

           - Igazad van nagyi, de nem hagyhatom kárba veszni a munkámat sem. Eddig a boszorkányság miatt hanyagoltam, most pedig a boszorkányságot hanyagolom miatta. A kettőt egyszerre nem tudom csinálni, mert nincs belőlem kettő.

           - Megértelek, de nincs választásod. Felelősséggel tartozol a családodnak, mert ők tényleg mindent megtettek, hogy mi most itt legyünk, és a minimum az, hogy megvédjük a családi mágiát. Ha hagyjuk, hogy megöljenek minket, a sok munka, áldozat, és szenvedés a semmivel lesz egyenlő.

           - Nem kérheted, hogy dobjam félre a munkámat! Milyen ember lennék, ha megtenném?

           - Felelősségteljes! – mondta a nagyi, és részéről lezártnak tekintette a vitánkat, mivel kiviharzott a konyhából. Tudom, hogy igaza van. Ezért kieszeltem, egy remek ötletet! Már napokkal ezelőtt elintéztem minden papírt, és remélem, ez megoldás lehet a jelenlegi problémámra. 

          Berohantam az irodámba, és kivettem a fiókomból a papírokat. Egy szó nélkül letettem Dawn asztalára, aki meglepetten nézett rám.

           - Ez meg mi? – kezébe vette a papírokat, de mielőtt elolvasta őket, elmagyaráztam neki mindent.

           - Mostantól, kedves barátnőm, te vagy ennek a cégnek a vezető helyettese. Ez azt takarja, hogy hozhatsz önálló döntéseket, de csak a beleegyezésemmel valósíthatod meg őket. Te vagy, ennek a cégnek a, mondjuk „részleges” vezetője. – Dawn nem tudta, hova kapja a fejét. Megértem, hiszen, én is hasonlóképp reagálnék, ha valaki csak úgy rám bízná egy cég vezetését.

           - De miért pont én?

           - Mert te vagy a jobb kezem. Mindig is te voltál, és most bizonyíthatsz is. Ha sikeresen fogod vezetni a céget, elő foglak léptetni főasszisztenssé.

           - Na de mondd csak Liz, miért csinálod most ezt? Hiszen te látszólag nagyon élvezed a munkát, és a vele járó hírnevet.

           - Igen, de.. – itt tartottam egy kis szünetet. Nem mondhatom el neki a boszis problémáimat. Ő nem családtag. De viszont, ő is boszorkány. Talán tudna segíteni! Plusz, állítólag minden boszorkány családtag.

           - Nézd, mostanában eléggé zűrzavaros az életem.. boszorkányság terén.

           - Ezt hogy érted?

           - Úgy, hogy a felmenőim tettek néhány döntést, és fekete boszorkányokat égettettek el a mágián, a középkor mezsgyén. És, ennek most mi fogjuk meginni a levét. Mindenki, aki fontos számomra, veszélyben van.

           - Micsoda? És ezt miért csak most mondod? – Dawn jogosan akadt ki ezen. Eddig minden kis apró titkomat elárultam neki, és teljes mértékben megbíztam benne. Szólnom kellett volna neki.

           - Nézd Liz, ha bármiben tudok segíteni, csak szólj, rendben? – kérdezte legjobb barátnőm, én pedig csak bólogattam, majd kimentem az épületből. Úgy éreztem, végre egy kicsit enyhült a szorongásom, mert végre megbeszélhettem egy külső személlyel a problémámat. Ő mégis csak tisztábban gondolkozik mint én. Neki nem vakítják a döntését az érzései.

          Otthon felmentem a padlásra, ahol Nate-et találtam, a családi könyvünk felett görnyedve.

           - Mit olvasol? – kérdeztem, de mintha meg sem hallotta volna – Nate! – egy kicsit hangosabban, és ijesztőbben mondtam, amitől ő megriadt.

           - Nagyon belemerültél. Miről olvasol?

           - A legősibb boszorkányról. A mágia megteremtőjéről. Tudod, itt az áll, hogy minden 1000. évben felbukkan egy hasonmás, aki nem csak alakban olyan mint ő. Minden erő megvan benne, amivel egy boszorkány rendelkezik, és sokkal erősebb bármelyiknél.

           - Jó lenne tudni, hogy hogyan is néz ki ez a hasonmás.

           - Miért számít ez?

           - Azért, mert a számítások szerint az ezredfórdúló előtt született, néhány évvel.

           - És?

           - És!? Lizzy, épp ki akarják irtani a családfádat, és te egy ilyen lehetőséget nem ismersz fel?

           - Na jó, de honnan tudjuk, hogy hogy néz ki? Vagy, hogy fog kinézni..? – egy kicsit belegabalyodtam az igeidőkbe.

           - Nem tudhatjuk. A családfa nincs visszavezetve a Krisztus utáni első ezredfordulóig, és nem hallottam még olyan lényről, aki találkozott volna vele.

           - Akkor ez az ötlet el van vetve. Valami mást kell találni.

           - És a képességeidet szoktad fejleszteni? – kérdezte Nate, én viszont csak akkor jöttem rá, hogy már közel két hete nem teleportáltam.

           - Hát.. – egy kicsit hezitáltam. Nem akartam neki hazudni.

           - Szóval nem. Na figyelj, holnap elmegyünk valahova.

           - Mégis hova?

           - Meglepetés – imádom a meglepiket, de Nate esetében féltem tőlük. Ki tudja mit talál ki már megint.

           - Szerintem feküdj le korán, mert holnap nehéz napod lesz – mondta, és elteleportált.

          Hallgattam rá, és korán ágyba bújtam. Elgondolkoztam a napomon, és egy kicsit boldogsággal töltött el a tudat, hogy van egy személy, aki nem családtag, és bízhatok benne. Már vártam a következő napot, félve a „meglepitől” 

XV. Fejezet

Sziasztok!

Igen, tudom. Csapnivaló vagyok. Több mint egy hónapja nem volt új fejezet, de tegnap éjjel megszállt az ihlet, és hulla fáradtan megírtam a 15. fejezetet. 

Remélem tetszeni fog! 

Jó olvasást! 

N.

                    Rémálmok

          Hol vagyok?

          A sötét erdőt a tűz világítja meg. Elkezdtem a tűz felé rohanni, fáklyával a kezemben, ám ami ettől is furcsább, hogy nem tudom miért. Mintha dolgom lenne a tűznél. Mi ez? Egy álom?

          Minél közelebb megyek, annál rosszabb előérzetem van. Közel a fényhez tudatosul bennem minden. Nem fák égtek, hanem rönkökhöz láncolt emberek. Mérföldekre elhallatszott sikolyuk, de senki sem segített nekik.

           - Égjetek banyák! – kiabálták az emberek körülöttünk. Rettenetes volt nézni, és hallani. Ehhez én túl gyenge vagyok.

          Hangosan zihálva ébredtem, és csurom vizes volt a lepedőm. Először nem tudtam hová tenni, de minél többet agyaltam, annál több emlék szállt vissza a fejembe az álmomról. És egy ismerős arc. A sajátom.

          Lementem a konyhába. Az álmom teljesen leszívta az energiámat. Az alvásnak pihentetőnek kellene lennie, e helyett én fáradtabban ébredek mostanság, mint mielőtt lefekszem. Ez így nem mehet tovább. Kivettem a gyógyszeres szekrényből az altatót, majd felmentem a szobámba, és megpróbáltam visszaaludni.

          Másnap elhatároztam, hogy tenni fogok a rémálmok elűzése érdekében.

          Felmentem a padlásra, kikerestem a könyvből a megidéző bűbájt, majd mindent a leírás szerint csináltam.

          Kevesebb, mint öt perc múlva a hasonmásommal szemben találtam magam. Őt láttam az álmomban. Biztos köze van a boszorkányokhoz az álmomból.

           - Lizzy, miért idéztél meg? Minden rendben, kedvesem? – kérdezte Martha, amint észrevette a táskákat a szemem alatt.

           - Nem igazán. Mostanában rémálmaim vannak.

           - És ezért idéztél meg?

           - Nos, te is benne voltál. Pontosabban, főszereplő voltál benne.

           - És pontosan miről is szólt ez az álom?

           - Égő boszorkányokról. És azt is láttam, hogy a szemed sem rebbent, miközben a fajtánk a szemed előtt vált porrá – egy kicsit számon kérő voltam. Nem tudom, hogy a fáradtság miatt, vagy mert éreztem, hogy a válasz nagyon nem fog tetszeni, és azt is, hogy Martha nem olyan jó, mint amilyennek gondoltam/gondoltuk.

           - Ez így történt. 1513 augusztusában, La Rochelle-ben. A Grouchet család minden női tagját elégették. A barátaink voltak. Az egyik este átmentem hozzájuk, Henrikkel, a bátyámmal. Nem számítottak ránk. Ezt onnan tudtuk meg, hogy a pincéjükben nem a normális látvány fogadott.

           - Mi történt? – kérdeztem, mert láttam, hogy Martha hezitál. Nem akarta elmondani a teljes történetet.

           - Vér volt mindenhol. Eleonóra, a legjobb barátom, akit szinte a nővéremnek tekintettem, a pincében tárolta azokat a hullákat, akiknek a vérét felhasználta sötét mágiához. Kiderült, hogy korcsosította magát. Félig boszorkány volt, és félig vámpír. Fiatal maradt, addig, amíg vért ívott. Egy ilyen lény már nem a természet szolgája, és az emberek védelmezője a gonosztól. Ő is gonosz lett, ezért el kellett pusztítani.

           - De, azt mondtad, hogy minden női tagját megölték a családjának. Szóval, mind ilyen volt?

           - Nem. De féltünk. A Grouchet család nagyobb volt, mint a miénk, és, ha felkeltek volna ellenünk, akkor kiirtották volna a családunkat – a legutolsó mondat megütötte a fülemet.

           - Hogy mondtad?

           - A nőket a családból megölettük, mert féltünk a megtorlástól.

           - Ki akarták irtani a családunkat? – kérdeztem, s közben azon gondolkoztam, hogy vajon miért van deja-vu érzésem.

           - Igen, de miért kérdezed ezt folyton?

           - Azért, kedves felmenőm, mert találkoztam az ük-ük-üknagyanyámmal Katherine-nel, és tudni akarod, hogy miért? Mert egy boszorkány visszaküldött egy vámpírt a múltba, hogy megölje őt, és végezzen az egész családfánkkal.

           - Micsoda? És tudod, hogy ki volt az?

           - Az a sanda gyanúm támadt, hogy a Grouchet család valamelyik tagja, de őket elégették nem?

           - Az igazság az, hogy nem mindet. Egy megszökött. Elmenekült. Ő volt a család legerősebb boszorkánya, és az új földre menekült. Oda a boszorkány üldözők nem mentek, mert nem tudták, hogy létezik, mi pedig nem mertünk, és semmi értelme nem lett volna, hiszen minél távolabb akartunk lenni tőle, és a sötétségtől, amit képviselt.

           - És nem tudod, hogy mi volt a neve?

           - Emily Grouchet. De biztos más névvel telepedett le. Képtelenség, hogy megtaláld a családját, hacsak nem akarják, hogy megtaláld őket.

           - És varázslattal sem?

           - Nem.

          Búcsút vettem Martha-tól, és megnéztem a könyvben, hogy igazat mondott-e, és tényleg nincs semmilyen ige, amivel meg tudom keresni Emily leszármazottjait. De, ha megkeresem, akkor mit mondok majd nekik? És, ha nem is ők azok, akik az életünkre akarnak törni? De ki más akarna ártani nekünk? Hisz megálmodtam, a családjuk halálát. Ismét össze vagyok zavarodva. Érzem a lelkem mélyén, hogy mi az igazság, de annyira össze vagyok zavarodva, hogy nem tudok tisztán gondolkozni, sem érezni. Lehet, hogy a félelem mondja azt, hogy ne tegyek semmit, de az is lehet, hogy a megérzésem. Nem akartam tovább ezzel foglalkozni. 

          Inkább bementem az irodába, és leellenőriztem a ruhákat. Mindennek tökéletesnek kell lennie a bemutatón. Nem hibázhatok, mert az a karrierembe kerülhet. Két nap múlva lesz, és szinte teljesen ki vagyok merülve. Remélem most, hogy beszéltem Martha-val, jobban fogok majd aludni, és végre kipihenhetem magam. Nagyon jól esne egy kis pihenés. 

u.i.: Utólag is kellemes vakációt! :D