XXI. Fejezet.

Kedves olvasóim!

Nem tudom, hogy jövőhéttől hogyan fogom hozni a fejezeteket, de megpróbálok beállítani egy rendszert, s majd kiírom, hogy a hét melyik napján hozom a friss részeket.

Élvezzétek a vakációt, amíg még lehet!

Jó olvasást!

N. 

                      Ki nem mondott szavak.

           - Mit akarsz te itt? És ki hozott ide? – kérdezte egy fehér ruhás nő.

           - Segítségre van szükségem. A fényőrömet eltalálta egy árnyőr mérgezett nyíla – mondtam, kicsit félve a nő reakciójától.

           - Ki a te fényőröd? És hol van most?

           - A neve Nate Redmayne, és...

           - Nem tudok segíteni – vágta rá gyorsan, és hátat fordított. Meg se várta, hogy befejezzem a mondatomat.

           - Várjon! – szóltam utána – miért nem akar segíteni neki?

           - Mert a te fényőröd szabályt szegett – furcsálltam a dolgot. Úgy gondoltam, hogy ez csak egy félreértés lehet. Nate soha nem szegne szabályt!

           - A te fényőröd – mondta egy férfi a hátam mögött – beleszeretett az egyik védencébe! Ez a legnagyobb árulás! Főleg, mert abba a kis félvérbe szeretett bele. – teljesen össze voltam zavarodva. Már semmit sem értettem.

           - Mégis miről beszél? Milyen félvérbe?

           - Elizabeth Anderson-ba – a saját nevem hallatán kirázott a hideg. Hirtelen minden elhallgatott. A madarak nem csiripeltek, a fényőrök nem beszéltek tovább. Én pedig ott álltam – mint akit leforráztak. Fogalmam sem volt, hogy hogyan reagáljak. Kavarogtak bennem az érzések, amelyeknek nem tudtam parancsolni.

           - Én vagyok Elizabeth Anderson – csak ennyit tudtam kinyögni, és elteleportáltam. Visszamentem a házba. Azon kezdtem töprengeni, hogy miért nem mondta el eddig Nate, hogy szeret? És, hogy miért így kellett megtudnom? A legjobb barátom, a fényőröm, és a férfi, aki szeret a szobám ágyán fekszik, és haldoklik. Én pedig tehetetlen vagyok. Bementem a szobámba, Nate-ről patakokban folyt a veríték, és rázta a hideg.

           - Nate! – az ágyamhoz szaladtam, és törölgetni kezdtem a homlokát egy törölközővel.

           - Liz! Hol voltál? – kérdezte Nate. Csak akkor döbbentem rá, hogy már sötétedik. Pedig nem voltam tíz percnél tovább az Égieknél. Ott biztos gyorsabban telik az idő.

           - Próbáltam megoldást találni a problémánkra.

           - Ahogy látom, nem vált be – mondta, kisírt szemeim láttán. Kezembe vettem az arcát, és simogatni kezdtem.

           - A nagyi és Prue vigyáztak rád, amíg távol voltam?

           - Igen... még levest is csináltak, de... nem nagyon van étvágyam.

           - Nem lesz semmi baj, Nate! Megígérem, hogy találok gyógyírt!

           - Semmi baj Elizabeth! Így van rendjén... túl sokáig éltem.

           - Ezt hogy érted?

           - A fényőrök... halhatatlanok. Én 24 éves vagyok... 1745 óta – egy kicsit meglepődtem ezen, mert amikor először találkoztunk, 17 éves srácnak nézett ki.

           - Fiatalitó por... a fényőrzők egyik kedvence. – mondta a „fel nem tett” kérdésemre. Olyan sok dologra képes a mágia! De akkor mégis ott ültem, Nate mellett, teljesen tehetetlenül. Csak egy dolog kattogott a fejemben; megoldást kell találnom. Tartozom ennyivel Nate-nek. Hisz ő is megmentett!

           - Mindjárt jövök – mondtam – ugye nem lesz semmi baj, ha magadra hagylak egy percre?

           - Nem, menj csak – Nate a halálán volt, de mégis mosolygott. Mintha várná, hogy végre vége legyen. Ám, ezt én nem engedhettem meg! Túl önző vagyok ahhoz, hogy hagyjak meghalni egy olyan embert, aki sokat jelent nekem.

          A padláson most nem volt senki. Elkezdtem lapozni a könyvet, és reméltem, hogy mégis találok benne valamit. Percekig görnyedtem a könyv felett, de nem találtam semmit. Viszont a vége-felé találtam egy olyan fejezetet, hogy „Egyéb”. Belelapoztam, és találtam egy „A csere” című bűbájt.

„Mi a tiéd legyen enyém, mi az enyém legyen tiéd,

  Felajánlom ezennel, hogy az idő és a szél szárnyán, cseréld ki az erőnket.”

Ha kicserélem az erőmet Nate-ével, akkor meg tudom gyógyítani! Nagy kő esett le a szívemről, már csak azon izgultam, hogy időben meg tudjam ezt csinálni. Elmondtam a varézsigét. Éreztem, hogy távozik belőlem az erőm, és valami más váltja fel. Eddig is éreztem magamban, de nem ilyen erősen. Vajon minden fényőr érez ilyet?

          Nem gondolkoztam tovább. Visszamentem a szobámba, de ami ott fogadott, az rosszabb volt bárminél. Nate nem mozdult. Megnéztem a pulzusát. Nem éreztem semmit.

           - Nate! – szólongattam, de ő nem válaszolt. A sebe fölé tartottam a kezem, de nem történt semmi. Összedörzsöltem a kezem, és újra megpróbáltam, de ez sem vált be.

           - Gyerünk már Nate! Nem hagyhatsz el! – kiabáltam, de bármennyire ordítottam volna, Nate nem hallott volna. Ismét utat engedtem könnyeimnek, és ráborultam a mellkasára.

           - Én is szeretlek – suttogtam halkan. Abban a pillanatban bántam meg igazán, hogy soha nem mondtam ki. Nem tartottam vissza tovább. Engedtem, hogy a gombóc a torkomból kitörjön. Csak sírtam, és sírtam. Beszorítottam a szemem, de egyszer csak valami fényességet véltem felfedezni. Még csukott szemmel is vakított. A könnyim, amelyek Nate-re folytak, fényleni kezdtek. Aztán a kezeim is. Nate-nek is így fénylik a keze, ha gyógyít! A seb fölé tartottam a kezem, ami hirtelen begyógyult. Nem hittem a szememnek. Még mindig feszülten vártam, hogy magához térjen.

          Hirtelen kinyitotta a szemét, és levegőért kezdett kapkodott.

           - Lizzy! – érződött a hangján, hogy mennyire boldog. Az arca is, csak úgy ragyogott. Felült, és szorosan a karjaiba zárt. Hatalmas kő esett le a szívemről. Most csak egy dolgot éreztem; örömöt.

           - Megcsináltad! Megmentetted az életem! – a homlokát a homlokomnak döntötte, és közben felszabadultan nevetett. Még soha azelőtt nem láttam ilyen boldognak.

           - Köszönöm Elizabeth! – keze közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett, igéző zöld szemeivel. Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Puha csókot leheltem kiszáradt ajkaira. Bele szerettem volna nézni a szemeibe, de amint elváltam ajkaitól, ő újabb csókot követelt. Lágyan becézgettük egymás ajkát,

           - Liz, minden rend... – benyitott Prue, és megzavarta az idilli pillanatunkat.

           - Ohh, ne haragudj húgi! – szabadkozott a nővérem.

           - Semmi baj. Öhm... – próbáltam valamit kinyögni, de akkor semmi helyénvaló nem jutott az eszembe.

           - Nate! Meggyógyultál? – kérdezte a „kis betegünktől” Prue – az Égiek segítettek?

           - Liz, te voltál az Égieknél? – csodálkozott Nate.

           - Mindent elmesélek, de előtte összedobok valami vacsit! – csak ennyit mondtam, és elindultam a lépcsőhöz.

XX. Fejezet.

Kedves olvasók!

Meg is írtam a 20. fejezetet! Még friss és ropogós, úgyhogy csak tessék olvasni! :)

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

N.

                    Az utolsó remény.

          Forró könnyek gördültek végig jéghideg arcomon. Nem voltam képes belegondolni abba, hogy Nate meg fog halni.

           - Lizzy... – mondta Prue, amikor észrevett. A nagyi háttal állt nekem. Biztos nem jelentette volna ki előttem oly’ ünnepélyesen, hogy nincs ellenszer a méreg ellen.

           - Elizabeth, úgy sajnálom – mondta a nagyi, de nem engedtem, hogy folytassa. Felszaladtam a padlásra, és lapozni kezdtem az Árnyak könyvét. Tele volt pusztításra való varázsigékkel, és főzetekkel. Közben felért a nagyi is.

           - Nem fogsz találni benne semmit – jelentette ki sajnálattal a hangjában. Nem tudtam türtőztetni magam.

           - Persze, hogy nem! Hisz ebben a könyvben semmi jó dolog nincs. Fegyverek, átkok, és még ti mondjátok magatokat jónak? Ez a család sem különb a Grouchet-éknél. Mi csak abban különbözünk, hogy nem eszünk embereket – mondtam, majd otthagytam a nagyit.

          Nem tudtam tovább parancsolni a könnyeimnek. Nekidőltem a falnak, és sírni kezdtem. Lassan lecsúsztam. Meg sem álltam a padlóig. Egy fal választ el Nate-től, aki haldoklott. Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Csak sírtam, és sírtam. Mintha már elvesztettem volna. Hamar rájöttem, hogy ezzel nem megyek semmire. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Aztán megismételtem ezt még egyszer. Elhatároztam, hogy harcolni fogok a végsőkig.

          Beléptem a szobába. Nate félmeztelenül feküdt az ágyamon, a hasa véres volt, és a seb, amit a nyíl okozott, nem gyógyult be. A mellkasa egyenletesen mozgott. Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Eszembe jutott, az első találkozásunk.

         

          Nagyon csípős hideg volt, mi viszont nem fáztunk. A cég halljában fűtött minket a forralt bor, és a puncs. Anyu rángatott el a karácsonyi összejövetelre, mert büszkélkedni szeretett volna a csodaszép, tehetséges, és nagyon okos lányával – vagyis, velem. Még csak 16 voltam. Akkor még csak sejtettem, hogy anyám cégjénél fogok dolgozni, de nem voltam biztos benne. Akkoriban teljesen másfelé kalandozott a fantáziám.

          A karácsonyfa a terem közepén volt feldíszítve, hangulatos dallamot produkált az élő zenekar, ám, én mindezt nem tudtam élvezni, ugyanis egy nagyon ügyetlen pincér rám öntötte a bort, így a rendezvény nagy részét a mosdóban töltöttem. Szerencsém, hogy fekete koktélruhát viseltem. Miután megszáradt, rávettem egy fehér kardigánt, és kimentem a többi ember közé. Ám, alig, hogy kiléptem az ajtón, egy másik ügyetlen személy ismét rám öntötte az italát.

           - Ohh, hogy az a... – kezdtem bele, de nem szerettem volna befejezni, mert mégis csak egy összejövetelen voltam.

           - Sajnálom, kérlek, engedd meg, hogy kimossam – mondta aki leöntött, de olyan mérges voltam, hogy nem bírtam a szemébe nézni. Levettem a kardigánt, és csak bámultam. Alig hittem el, hogy ez tényleg megtörtént. Ráadásul kétszer! Mennyire kell balszerencsés legyen egy ember, hogy ez előfordulhasson vele?

           - Nézd, én tényleg nagyon sajnálom – mondta a tettes.

           - Semmi baj – mondtam, de előtte azért vettem egy mély levegőt, biztos ami biztos alapon. Végre hajlandó voltam az ügyetlen srác arcába nézni. Az első dolog ami feltűnt, hogy hatalmas ajkai vannak. A második, hogy nagy, zöld szemei, és kissé elálló fülei vannak.

           - Minden rendben? – kérdezte, mikor már vagy két perce bámultam.

           - Igen, csak, olyan ismerős vagy – füllentettem. Csak nem fogom bevallani az első beszélgetés során, hogy bejön nekem!

           - Áhh, tényleg? A nevem Nate Redmayne.

           - Hmm, még a neved is ismerős, csak nem ugrik be, hogy honnan – ekkor jött el a pillanat, hogy témát kellett váltani – amúgy én Lizzy Anderson vagyok.

           - Tudom. Az anyukád nagyon sokat büszkélkedett veled a szüleimnek...

          Kellemes érzés fogott el. Olyan kínos, de mégis kellemes volt az a pillanat. Most viszont itt vagyunk. Oly’ sok év elteltével. Milyen jó lenne visszamenni az időben, és újra átélni a kellemes pillanatokat.

          Reflexszerűen a mellkasomhoz nyúltam, hogy a nyakláncomat ellenőrizzem. Elgondolkoztam a találkozásomon a nyaklánc előző viselőjével, amikor eszembe jutott valami. Katherine azt mondta, hogy minden fényőrt az Égiek vezetnek. Vagyis, nekik nagy hatalmuk van. El kell jutnom hozzájuk, és segítséget kell kérnem tőlük. Biztos más fényőr is tud gyógyítani, nem csak Nate. Valaki biztos meg tudja menteni! Viszont fogalmam sem volt arról, hogy hol találhatnám meg őket. Arra gondoltam, hogy egy másik fényőr biztos el tudna vinni hozzájuk, a gond viszont az, hogy nem ismerek egyet sem. És ekkor beugrott még valami.

          Gyorsan felrohantam a padlásra, és szerencsére a nővéremet is ott találtam.

           - Prue, szükségem van a segítségedre – Prue azonnal felkapta a fejét.

           - Mit kell tennem? – kérdezte komolyan, és eltökélten. Szeretem a nővéremben, hogy mindenben lehet rá számítani.

           - Hívj magadnak egy fényőrt. Ő el tud vinni az égiekhez, és ők meg tudják gyógyítani Nate-et – újságoltam neki a tervemet, és közben arra az oldalra lapoztam, ahol az ige van – ezt olvasd fel hangosan. Én is ezt a varázsigét használtam, hogy fényőrt hívjak magamnak – Prue azonnal megtette amit mondtam. Nem kételkedett, csak cselekedett. Éreztem, hogy bízik bennem.

          Pár perc elteltével megjelent előttünk egy srác. Fehér fény övezte, és üvöltött róla, hogy ő egy fényőr.

           - Ti hívtatok? – kérdezte a fiatalember. Mi csak néztük, és ámultunk. Semmi „Sziasztok”, vagy ilyesmi?

           - Igen, mi voltunk.

           - Pontosabban, melyikőtök? Tudjátok, két boszit nem tudok elvállalni egyszerre – mondta, és közben hol rám, hogy Prue-ra kapta a tekintetét.

           - Nézd, erre most nincs időnk! Szükségem van rád. El kell jutnom az Égiekhez, és te fogsz elkísérni. Ellentmondást nem tűrök, és sietnünk is kell! Szóval gyerünk! – mondtam, és megfogtam a karját. Ő csak összehúzott szemöldökkel munstrált engem, de nem kérdezett semmit. Elkezdtünk teleportálni. Próbáltam követni őt, de néha ez nehéz volt, mert ő gyorsabb volt nálam. Na igen, így jár az, aki keveset gyakorol - gondoltam magamban.

          Nem sokkal később, egy kertben találtam magam. Csodás volt az a hely! Mindenhol virágzó, illatos fák, madarak éneke töltötte be a teret, amelyet a kék ég burkolt be. Egy percre el is állt a szavam, de nem engedtem, hogy a hely varázsa elvonja a figyelmemet a tervemről. Meg fogom menteni Nate-et! Akkor is, ha az életem múlik rajta! 

XIX. Fejezet

                      A mérgezett nyíl 

           - Én ezt nem csinálom tovább!

           - Miről beszélsz?

           - Elegem van abból, hogy őket támadjuk. Miért kell nekünk folytatnunk ezt a harcot? Azt sem tudják kik vagyunk, szóval ha most leállunk, akkor...

           - Nem! Ezek az emberek gonoszak! Megérdemlik amit kapnak tőlünk! Nem azért menekült el Emily Grouchet, a felmenőnk, hogy megússzák azok a nyomorultak! Először elveszünk tőlük mindent, majd amikor már teljesen megtörtek, szembeszállunk velük. Aligha lesz esélyük velünk szemben. És ne feledd, Elizabeth egyedül van, mi pedig ketten. Nagyobb a hatalmunk mint neki! Mindegy, hogy fényőr vér is csorog az ereiben.

           - Szerinted le tudjuk győzni őket?

           - Igen. És le is fogjuk!

                   Elizabeth szemszöge.

           - Hogy aludtál az új szobádban? – kérdeztem a nővéremtől két korty kávé között. Prudence ugyanis átköltözött hozzánk a hétvégén. Számomra is hihetetlen. Minden olyan gyors, de nem bánom. Mindig is szerettem a gyorsaságot, és a pörgést.

           - Kellemesen. Nem gondoltam volna, hogy ekkora a házatok, pedig már sokszor megfordultam benne.

           - Na igen. És mondd csak, nem bánod, hogy így döntöttél?

           - Cseppet sem. Végül is, ez a legbiztonságosabb hely számomra. Együtt erősebbek vagyunk, mint külön. – ez volt a legnyomósabb indok, amiért belement a nagyi, hogy Prue ideköltözzön. Én persze a többit is szem előtt tartottam. Prue a nővérem. Mindig is vágytam egy testvérre, és most, hogy kiderült, hogy van egy, mérhetetlenül boldog vagyok.

          Reggeli után felmentem a padlásra. Belenéztem a családi ékszeres dobozba, és megakart a szemem valamin. Egy gránitköves gyűrűn. Gyönyörű volt. Emlékszem a nagyi mesélte, hogy Samantha Richardson – a hasonmásom dédunokája – bűbájt bocsátott rá. Ő is tisztán látó volt, és megigézte a gyűrűt, hogy a hordozója és ő össze legyenek kapcsolódva.

          Felálltam, a könyvhöz siettem, és kikerestem a varázsigét, amelyet ő mondott a gyűrű megigézésére.

          „Vér a vérhez, rokon a rokonhoz;

          Összekötve a gyűrűvel legyek most.” – miután elmondtam, a gyűrű égetni kezdte a kezemet, ezért elejtettem. Az égési nyom a kezemen maradt. Fájt is egy kicsit, de mikor felvettem a gyűrűt, az már jéghideg volt. Különösnek tartottam a dolgot, de nem foglalkoztam vele.

           - Miben mesterkedsz? – kérdezte Prue, az ajtóban állva.

           - Megigéztem a gyűrűt – mondtam, majd a kezébe csúsztattam – ez legyen nálad mindig! Ha valami rossz dolog készülődik ellened, akkor látni fogom, és meg tudjuk majd akadályozni. Ez a gyűrű összeköt minket.

           - Nahát! Nem is tudtam, hogy ilyen varázslat is létezik – mondta Prue meglepetten. A mágia útjai kifürkészhetetlenek, és könnyű bennük elveszni.

           - De mi történt a kezeddel? – kérdezte a nővérem.

           - Megégetett a gyűrű. – válaszoltam, mire megfogta a kezemet.

           - Ez nem néz ki valami jól. Hívom Nate-et. – mondta, és szólítgatni kezdte őt. Amióta kiderült, hogy egy újabb taggal bővült a család, az Égiek megengedték, hogy Nate legyen Prudence fényőre is.

          Pár másodperc után meg is jelent.

           - Valami baj van? – kérdezte, mint mindig. Az én válaszom egy határozott „nem” volt, de a húgom elmondta Nate-nek, hogy miért hívta.

           - Hadd lássam – mondta kellemes, megnyugtató hangján, én pedig a kezébe helyeztem a kezem. Ő fölé emelte a másik tenyerét, és pár másodperc után el is tűnt a csúnya égési seb.

           - Erre én is képes vagyok?

           - Nem tudom. Talán majd egyszer képes leszel rá. – válaszolta kérdésemre Nate. Minden olyan kellemes volt. Ám egyszer csak egy hangos zörej zavarta meg a hangulatunkat. És nagyi hangja.

           - Lizzy! Prue! – kiabálta a földszintről. Én leteleportáltam. A nagyi a földön feküdt, de semmi baja nem esett. Ám más is volt a szobában.

           - Liz, mögötted! – kiabálta nagyi, mire én felvettem a légüres alakot. A fekete kabátos démon mögé teleportáltam. Mintha megneszelte volna, ő is megfordult, és a nyilát felém szegezte. Abban a pillanatban nem volt idő a gondolkodásra. Ösztönösen cselekedtem. Ismét teleportálni kezdtem, és a nagyi mellett kötöttem ki. Látszólag semmi baja nem volt. Ismét felém szegezte a nyílát, és lőtt is, de a nyíl nem talált el. Pontosabban, nem engem talált el. Nate elém ugrott, és megvédett tőle. Az árnyőr, aki megtámadott minket, elteleportált - mint aki jól végezte dolgát. Nate a földön feküdt, a mellkasából pedig egy nyíl állt ki. Abban a pillanatban elárasztottak az érzések. Elsősorban a félelem. Féltem, hogy elveszítek egy olyan embert az életemből, aki nagyon fontos nekem. Bűntudatot is éreztem, mert Nate-et miattam találta el az árnyőr. És persze a gyász, amit próbáltam elfojtani. Nate még eszméleténél volt, de nem nézett ki jól. Sápadt volt, és a homloka csupa veríték.

           - Elizabeth.. – a nevemet suttogta. Megfogta a kezemet, és mélyen a szemembe nézett.

           - Lizzy – kezdett bele a nagyi – vidd fel Nate-et a szobádba, és fektesd az ágyadra, amíg kitalálunk valamit. – nem mondtam semmit, csak cselekedtem. Felvittem Nate-et, és lefektettem az ágyra. Megpróbáltam, a kezemmel megérinteni a nyilat, de Nate elkapta a kezemet.

           - Ez a nyíl mérgező a fényőrök számára. Ha megérinted te is meg fogsz fertőződni – mondta. Vagyis, inkább suttogta, elhaló hanggal. Ám egy dologgal tisztában voltam; ha nem szedem ki belőle valahogy, akkor biztos meg fog halni.

          Berohantam a fürdőbe, és vittem néhány törölközőt, és egy kis forró vizet a szobámba. Két tenyeremre terítettem az egyik törölközőt, és elteleportáltam a nyílat Nate testéből. Letettem, és vigyáztam arra, hogy ne érjek hozzá. Egy másik törölközőt a forró vízbe mártottam, és törölgetni kezdtem a sebet. Nagyon mély volt. Nate szemei csukva voltak. Megsimogattam az arcát, mire résnyire kinyitotta őket. A délelőtti napfény sugarai beszűrődtek az ablakon, ám a szobában mégis sötétség volt. Az arcát simogattam, és a kezét szorongattam.

           - Ki fogunk találni valamit. Nem engedem, hogy meghalj – mondtam, és kimentem az ajtón, le a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Közben a hatalmas gombócot próbáltam eltüntetni a torkomból. Megcéloztam a konyhát, ám mielőtt bementem volna, a nagyi mondata megcsapta a fülemet.

           - Nincs ellenszer a méreg ellen. 

Prue gyűrűje

XVIII, Fejezet.

Sziasztok!

Remélem tetszeni fog ez a fejezet! A fenti képnek majd a 3.bekezdéshez lesz köze. 

Jó olvasást!

N.

                      Az eltitkolt nővér.

           - Szia, gyere be! – mondtam az ajtónkban ácsorgó Prue-nak. Nem volt otthon senki, úgyhogy nyugodtan tudtunk beszélgetni. A múltkor megegyeztünk, hogy nem verjük nagy dobra amit megtudtunk, csak akkor, ha már minden részlet világos lesz.

           Miután Prue kimondta, hogy az apja volt az a derék férfi, aki a múltkor segített, kezdtem megijedni. Milyen titkokkal kell még szembesülnöm? Elmondtam Prue-nak, hogy mit láttam a látomásomban.

           - Hogy mi? Mi köze lehetett az apámnak az anyádhoz? Soha nem mesélt róla.

           - Figyelj, meg szeretnélek kérni valamire – mondtam Prue-nak, aki figyelmesen hallgatott.

           - Találtál valamit? – kérdeztem, mikor felértünk a padlásra. Megkértem, hogy nézzen szét az apja holmijai között, hátha talál valamit; egy nyomot amin elindulhatunk.

           - Igen. Ezt a képet – átadta, és a szavam is elállt.

           - Hisz ez az én.. – nem kellett befejeznem a mondatomat. Prue tudta, hogy ki van a képen, de azt egyikünk sem tudta, hogy miért. Anyu volt rajta, fiatalkorában. Terhesen. És egy férfi ölelte át, aki nem az apám. Boldognak látszottak. De ez annyira.. hihetetlen.

           - Nézd Liz, beszélnünk kell a szüleinkkel – javasolta Prue, ám nekem jobb ötletem volt.

           - Nate! – kiabáltam, és reméltem meghallja, bárhol is van most. Régebben mesélte, hogy ő is vigyázott anyára, amikor apu még fényőr volt, és vigyáznia kellett anyura. Hátha tud valamit erről.

           -  Nate, szükségem van rád! – szerencsére erre már reagált, és előttem termett, teljes életnagyságban.

           - Mi a baj?

           - Tudod ki ez a férfi? – kérdeztem, és a kezébe nyomtam a fotót. Nate megdöbbent, és ő is tudta, hogy ebből a beszélgetésből semmi jó nem sülhet ki.

           - Nem tudom, de nem az apád, az biztos.

           - Igen, erre magamtól is rájöttem. De, biztos, hogy nem tudod? Te vigyáztál rá, tudnod kell, hogy mikor ki volt mellette.

           - Nézd, nem voltam mindig mellette. Csak egy-két hónapig vigyáztam rá. Akkor már el volt jegyezve. Apukád utolsó bevetésén mellette voltam, de ez a kép régebben készült.

           - Micsoda? – kezdtem tehetetlenül érezni magam.

           - Liz, ezen a képen Alison 20-21 évesnek néz ki. Jóval idősebb volt, mikor teherbe esett veled. Ezen a képen nem te vagy a hasában  – a mondat hallatán, elképedtem. Azonnal felálltam, és kirohantam a padlásról. Meg akartam keresni anyut, de nem tudtam hogy hol lehet. Azt mondta, hogy a nagyival kimegy a piacra, de ki tudja? Ha eltitkolta előlem, hogy afférja volt egy férfivel, aki nem az apám, ki tudja mi mindent titkolhat még előlem? Beszélni akartam vele, azonnal, de nem vette fel a telefont.

           - Kérlek, próbálj meg lenyugodni – mondta Nate.

           - Mégis, hogy nyugodhatnék meg? Bárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgokat, ez a személy – Prue-ra mutattam – a féltestvérem. Már csak azt kell kiderítenem, hogy kinek ki a szülője. Na remek! Ennyi titok egy családban már túl sok! Először eltitkolják előlem, hogy boszorkány vagyok, aztán azt, hogy van egy család, aki a fejünkért pályázik, tegyük hozzá jó esélyekkel a múltkor is csak egy hajszálon múlt, hogy nem lapított össze az a fa, és most még az is kiderül, hogy van egy féltestvérem, és a fene tudja ki az anyja vagy az apja, és már azt sem tudom, kik az én igazi szüleim, és a hab a tortán, hogy az egyetlen ember aki ezt tudja, épp Isten tudja hol van! Elegem van ebből az egészből! – kiadtam magamból hónapok frusztrációját, de cseppet sem könnyebbültem meg tőle. Az igazi megkönnyebbülést az igazság tudná nyújtani. Nate közelebb lépett, és magához ölelt.

           - Nem lesz semmi baj – suttogta a hajamba, én pedig el is hittem neki. Jó volt érezni a közelségét. Prue csendben állt előttünk, és láttam rajta, hogy össze van törve. Kibontakoztam Nate karjaiból, és magamhoz öleltem Prue-t. Mindig is vágytam egy testvérre, de arra soha nem gondoltam, hogy így fogok hozzájutni egyhez.

           - Össze kell tartanunk – mondta Prue. Igaza van. Mi csak áldozatok vagyunk ebben a történetben. Mi vagyunk azok, akiket éveken át becsaptak.

           - Tudom. Össze is fogunk! Ne haragudj az előbbi kirohanásomért. Csak, ezek után felteszem magamban a kérdést, hogy mi jöhet még? Elegem van a hazugságokból! Amint anyu hazaér, ki fog tálalni mindent! Ha ismét elkezd hazudozni, vagy kitér a válasz elől, igazságmondó varázsigét fogok rábocsájtani - teljesen eluralkodott rajtam az elszántság, ám kicsit féltem is a válaszoktól. 

Néhány óra múlva haza is ért anyu és a nagyi. Nate visszament a másik védencéhez, de Prue meg akarta várni őket. Kíváncsi volt az igazságra. Mi a nappaliban ültünk, a kanapén, és csendben vártuk, hogy belépjenek ők is.

           - Lizzy! Itthon vagy? – kérdezte anyu. Bement a nappaliba, és megpillantott minket.

           - Sziasztok! Nem is tudtam, hogy vendéged van.

           - Pedig igen. Hadd mutassalak be titeket egymásnak, Prue, ez itt az anyám, és anyu, ő itt az eltitkolt lányod, Prudence. – anyu arcáról lefagyott a mosoly. Tátotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Elhiszem. Lehet, hogy egy kicsit tapintatosabb kellett volna legyek vele, de nagyon dühös voltam mindenkire abban a pillanatban, úgyhogy pont nem érdekelt a dolog.

           - Csak arra kérdésre válaszolj, hogy miért? Miért titkoltad el? – kérdeztem tőle, de ő maga elé nézett.

           - A tanács kényszerített rá. – mondta anya, és itt már tudtuk, ez a történet nem marad titok többé. – Pete helyettesítette az apádat, és közel két évig nem láttam őt. Ekkor még nem voltunk együtt. Az egyik este sokat ittunk, és... – itt tartott egy rövid szünetet. – Én nem akartam a lányom nélkül élni, de a tanács azt mondta, hogy Peternél kell maradjon. Lenyesték a szárnyait, és száműzték. Nem volt szabad tudnom, hogy hova.

           - És, ha ez a „tanács” azt mondja, hogy hagyd el a gyereked, akkor te meg kell tegyed? – kérdezte feldúltan Prue.

           - Azt mondták, hogyha nem teszem meg, akkor megfosztják az összes gyermekemet a varázslattól. Nem akartam, hogy mindaz a hagyaték, amit még Martha hagyott ránk, csak úgy elvesszen a semmibe. Majd megszakadt a szívem, mikor el kellett engedjelek, de nem tehettem mást – mondta anya Prue-nak. Patakokban folytak a könnyei, még én is elérzékenyültem tőle. Prue kőfala, amely eddig a szívét körbevette, lebomlott. Ő is könnyes szemekkel bámult vissza a nőre, aki életet adott neki.

           - Az apám azt mondta, hogy az édesanyám szülés közben meghalt. Anya nélkül nőttem fel...

           - Úgy sajnálom. Bár akkor másképp döntöttem volna. – mondta anya, és megölelte Prue-t. Ekkor jött be a nagyi, aki döbbenten figyelte az eseményeket. Magukra hagytam anyát, és Prue-t, és kimentem a nagyival a konyhába.

           - Mi történt Lizzy? Miért sír Alison? És miért ölelgeti Prudence-t? – kérdezte a nagyi. Fogalma sincs az egészről.

           - Te tudtál anya afférjáról az egyik fényőrrel? – a nagyin látszott, hogy belehasít a felismerés.

           - Csak nem azt akarod mondani, hogy...

           - De igen. Prue a másik unokád – a nagyi is sokkot kapott a hallottaktól. Ez nem egy hétköznapi dolog. Éreztem, hogy túl sok volt ez a nap. Ám akkor eszembe jutott még valami. Ha Prue a nővérem, akkor ő is veszélyben van. Meg kell tudnom, hol vannak a Grouchet család leszármazottjai, és meg kell őket fosztanom az erejüktől, mert ha a fülükbe jut, hogy Prue a féltestvérem, ő sem lesz biztonságban többé. 

XVII. Fejezet.

Kedves olvasóim!

Késő van, fáradt vagyok, de két óra alatt megírtam! :D

Nem vagyok egy éjszakai bagoly, de valamiért mindig este csap meg az ihlet szele. 

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

N.

                      Őrangyal.

           - Szerintem ne ezt a cipőt vedd fel – mondta Nate, mikor meglátta, hogy a Prada csukámat veszem elő.

           - Miért? Hová megyünk? – nem tudtam, hogy hogy öltözzek, hidegen vagy melegen, sportosan, vagy elegánsan, ezért megpróbáltam egy köztes megoldást keresni, de a kedvenc cipőmhöz ragaszkodtam!

           - Nem mondom meg. Csak annyit kell tudnod, hogy sár lesz mindenütt – remek! Ez a beteg állat elvisz a földes útra! Remek!

Egy fél óra, és 5 átöltözés után el is indultunk. Nate elteleportált, én pedig fogtam a kezét. Furcsa érzés fogott el. Éreztem, hogy fájdalmas nap elé nézek. Két perc múlva meg is érkeztünk egy erdőbe. Az erdő egy hegy oldalán volt, és nagyon lejtett. Ha Nate nem kap el, biztos, hogy elcsúszok az agyagos talajon.

           - Ez meg mi? Minek hoztál ide?

           - Ez egy túra lesz. Remélem hoztál elég kaját és vizet, mert csak kétszer fogunk megállni, 15 percre, és nem boltoknál.

           - Mi van? – kezdtem kiakadni, de próbáltam visszafogni magam.

           - 11,5 km. Remélem gyorsak leszünk, mert ma még más tervem is van veled. – szemeim kikerekedtek, és már előre féltem a következő „meglepitől”. Egy hajszál választott el attól, hogy hagyjam az egészet a csudába, és hazamenjek.

           - Minek ez nekünk? – kérdeztem, miközben felfelé tartottunk, egy nagyon meredek lejtőn. 

           - Majd meglátod! – na remek! Még húzza is az agyamat! Ez olyan idegesítő. Legszívesebben elteleportálnám Nate-et a Marsra, és megfosztanám az erőitől! – amint erre gondoltam, beugrott egy ötlet!

           - Nate!

           - Mi az? Valami baj van? – kérdezte aggódva. Olyan aranyos, amikor aggódik értem! Ez egy kicsit enyhített a dühömön.

           - Eszembe jutott egy remek ötlet!

           - Na ki vele!

           - Mi lenne ha.. – nem tudtam befejezni a mondatomat, mert meghallottam egy reccsenést, és a következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy Nate karjaiban vagyok, a földön. Ő szorosan magához ölelt, én pedig elképedve néztem, a földön heverő fát. Vaskos volt. Ha ez rám esett volna, biztos nem élem meg a holnapot!

           - Jól vagy? – kérdezte a megmentőm, és mikor a szemeibe néztem, rájöttem, hogy ez a személy, a legfontosabb ember az életemben. Ha ő nem lenne, már én sem lennék. Hirtelen hálát éreztem, azért, amiért van egy ilyen ember az életemben.

           - Jól vagyok, köszönöm. – többet nem tudtam mondani, mert Nate felállt, és felsegített engem is. Megnéztük a kidőlt fa törzsét. Furcsa dologra lettünk figyelmesek. Olyan volt, mintha kiégették volna. Vajon szándékosan tette ezt valaki?

           - Jobb, ha most hazaviszlek, itt nem vagy biztonságban – mondta Nate, és visszavitt a házba. Senki sem volt otthon. A konyhában elővettem az elsősegély dobozt, és bekötöttem a kezem, mert felhorzsolta egy kő, amikor Nate ellökött a fa elől.

           - Várj! – mondta, majd kezébe vette sérült kezemet, és egy kézrátétellel meggyógyított.  – Így már jobb nem? – nem tudtam, mit mondjak. Annyi gondolat kavargott bennem. De az egyetlen dolog, ami akkor helyénvaló volt, egy köszönet volt. Megöleltem Nate-et, el akartam mondani neki, hogy mit is érzek, de akkor bejött a nagyi, és megzavarta a miliőnket.

           - Mi történt? Hogy-hogy ilyen hamar hazaértetek? – Nate elmesélte neki, hogy mi történt. A nagyi kis híján agyvérzést kapott.

           - Nyugodj meg nagyi, nincs semmi bajom.

           - Ezek nagyon kétségbe lehetnek esve, ha ezt is bevállalták.

           - Te most a Grouchet családról beszélsz?

           - Ki más tehette ezt? – kérdezte a nagyi megdöbbenve.

           - Mondjuk egy átlagos favágó, vagy...

           - Na igen persze! Ő csak elkiáltotta volna magát, hogy „vigyázzatok", plusz, Nate azt mondta, hogy kiégették a fát, majd eldöntötték. Szerinted melyik favágó dolgozik ilyen eszközökkel? – mondott valamit a nagyi, de túl sok volt ez nekem egyszerre. Mintha elhagyott volna az erőm. Inkább felmentem, és lezuhanyoztam. Engedtem, hogy folyjon rám a meleg víz, közben megpróbáltam teljesen ellazulni. Vagy, inkább csak egy kicsit megnyugodni. Nate arca lebegett előttem. Ő az én angyalom! Meleg érzés öntötte el a szívemet. Olyan, amilyet már rég éreztem.

A zuhany után megpróbáltam pihenni egy kicsit. Csak ültem az ágyamon, és hagytam, hogy suhanjanak a gondolataim. Viszont, a tervem, zseniális lehet. Csak egy dolog kell hozzá. Egy személyes tárgy a Grouchet vérvonal egyik tagjától. Csak tudnám, hogy hogyan juthatok hozzá!

Felmentem a padlásra. Ott sok kacat van, gondoltam, hátha találok valamit, ami segíthet. A szekrényekben csak alapanyagokat találtam; gyertyákat, üvegcséket, de semmi mást. A dobozokat is megnéztem. Épp egy ékszeres dobozzal szemezgettem, amikor lépteket hallottam. Megfordultam, és Nate állt velem szemben.

           - Jobban érzed magad?

           - Igen, köszi. – biztatóan rámosolyogtam, ő viszonozta, majd megfordult, és kifelé vette az irányt.

           - Nate! – utána szóltam, mert volt valami amit meg akartam kérdezni tőle.

           - Miért vittél el túrázni? Azt mondtad, el fogod mondani a végén, és szerintem ezt tekinthetjük annak. – megfordult, és közelebb lépett.

          - Mert azt akartam, hogy tapasztald meg, hogy milyen nehéz erő nélkül. Boszorkány vagy, és ha nem gyakorolod a képességeid, el fognak gyengülni, és ezt most nem engedheted meg magadnak. Ugyanolyan nehéznek fogod találni a harcot a gonosszal, hogyha nem gyakorolsz, mint a túrát. Érted? – kezdetem hülyén érezni magam. Nate-nek igaza van. Nem lett volna szabad hagynom, hogy elgyengüljek. Most nem.

           - Igen. És sajnálom. Mostanában túl sokat foglalkoztam a karrieremmel, és minden terhemet rád és a nagyira hagytam – mondtam, és a padlót kezdtem mustrálni. Nate közelebb lépett, és két keze közé fogta az arcom.

           - Figyelj, megígérem neked, hogy segítek neked, bármi is a terved, rám számíthatsz! – mélyen a szemembe nézett, én pedig csak bólogatni tudtam. Megcsókolta a homlokom, majd magához ölelt. Melegség öntötte el a szívemet, mint mindig amikor Nate a közelemben van. Tudtam, mit kell tennem. Mindent el fogok követni, hogy megállítsam az ellenségeimet. Meg fogom védeni a családot, kerüljön bármibe!