XXVI. Fejezet

Kedves olvasók!

Igen, már megint este csapott meg az ihlet. Fél 1 van, és gondolom már csak reggel fogjátok elolvasni ezt a részt, úgyhogy előre is szép napot nektek!

És persze jó olvasást!

N. 

                     Az árulók.

           - Ez képtelenség! Ez nem lehet igaz! – mondtam, mert a nagyim mondandója kiakasztott. Pedig már meg sem kellett volna lepődnöm rajta. Már miért is ne függne össze minden az életemben? Miért ne fűződne össze minden szál az életemben? Ez eszméletlen! – gondoltam magamban.

           - Pedig ez az igazság Liz! Magam is csak most jöttem rá. Nem is sejtettem semmit. Pedig, ha tudtam volna...

           - Akkor mi lett volna? Állandóan titkolóztál, és hazudoztál nekem!

           - Hányszor mondjam már, hogy sajnálom? – kérdezte a nagyi, egy kicsit szomorúan. Nem haragudtam rá. Már nem - Nézd, szerintem beszélned kéne vele. Végül is, te voltál az, aki közelebbi kapcsolatba került vele – mondta a nagyi.

           - Annyira azért nem voltunk jóban.

           - Nem baj! Keresd meg, és beszélj vele. – a nagyi úgy adta ki a parancsot, mint a tábornok a katonáknak.

           - Na jó, de hogyan?

           - Három boszorkány és egy fényőr van a szobában. Ezt nem kérdezheted komolyan! – Nate és Prue csak néztek, mint tacskók a moziban. Hol a nagyira, hol rám kapták a tekintetüket.

          30 perc, és egy kupaktanács után, teljes harci díszben ültem a kocsimban, útra készen. Egy kicsit féltem a találkozástól. Nem volt, valami barátságos az elválásunk, és féltem, hogy még mindig haragszik rám. És aztán ott volt Nate is. Láttam, hogy nem tetszik neki, hogy egy olyan ember is bele van vonva ebbe a helyzetbe, aki valamikor sokat jelentett – vagy inkább jelenthetett volna – nekem. Nem akarok okot adni a féltékenységére. Szerencsére nem lakott messze tőlünk az ősi boszorkány hasonmása, úgyhogy nem kellett sokat agyaljak a dolgokon. Hamarosan lefékeztem a ház előtt. Szerencsém volt, mert nem kellett felcsengessek hozzá – épp akkor jött ki valaki portán, amikor odaértem.

Felmentem a lépcsőn, és közben azon gondolkoztam, hogy mit is kéne mondanom neki. Végül elhatároztam, hogy spontán leszek.

          Bekopogtattam az ajtón. Először senki sem nyitott ajtót. Már ott voltam, hogy megforduljak, és hagyjam az egészet a francba, de akkor eszembe jutott a nagyi, és Prue. Nem hagyhattam cserben őket! És Nate-et sem. Oly’ sokszor megmentette már az életem! Erőt vettem magamon, és ismét bekopogtam. Gondoltam, nincs otthon, de akkor hírtelen csörömpölést hallottam. Ismét kopogtattam, és akkor kicsitotta az ajtót. Ott állt előttem, teljes életnagyságban a megoldás a problémánkra. A szavam is elállt. Sokat változott legutóbbi találkozásunk óta.

           - Elizabeth? Mit keresel te itt? – láttam, hogy mindenkire számított, csak rám nem.

           - Ne haragudj, hogy csak így beállítottam. Bemehetek?

           - Gyere csak. – kitárta előttem az ajtót, én pedig beléptem az ajtón.

Nagyon szép lakása van. Mindenhol a természet színei láthatóak. A falakon csodaszép freskók voltak, melyek harmóniát árasztottak, és az egész úgy volt tökéletes ahogy volt. Egy ilyen házba én is szívesen beköltöznék – gondoltam magamban.

           - Hogy vagy manapság? – kérdeztem Alexandertől. Egy csészét nyomott a kezembe, amiben tea volt. Reméltem, hogy nem akar megmérgezni, ezért belekortyoltam.

           - Én megvagyok, de mondd csak, mi szél fújt hozzám?

           - Nézd, tartozom neked egy magyarázattal – leült velem szembe egy székbe, én pedig belekezdtem a mondandómba.

           - Emlékszel a firenzei utunkra?

           - Igen. Akkor szakítottál velem.

           - Na igen... – mondtam egy kicsit szaggatottan. Kellemetlenül éreztem magam, ezért elhatároztam, hogy nem fogok többet kertelni – azon a napon, amikor felkeltél a hotelben, nem tudtad, hogy mi történt. Azt hazudtam, hogy hirtelen elaludtál, de ez nem így volt. Az igazság az, hogy egy démon megtámadott minket. Csak nem sokkal a találkozásunk előtt jöttem rá, hogy boszorkány vagyok. Hazateleportáltalak, és a nagyim igét bocsájtott rád, hogy felejts el mindent, ami történt.

           - Tudom. – összevont szemöldökkel kémleltem Alexet. – én sem vagyok az, akit megismertél Prágában.

           - Ezzel pedig én vagyok tisztában – erre a kijelentésre Alex vonta össze a szemöldökét. Ilyen, amikor a fagyi visszanyal. – Pontosan tudom, hogy ki vagy, és ezért is vagyok itt. A családom régóta foglalkozik boszorkánysággal, ám a tudás, melyet az élszázadok alatt felhalmoztunk, nem hisszük, hogy elég lesz most. Meggyűlt a bajunk egy boszorkány családdal. Igazából csak ketten vannak, de hatalmas erejük van. Nem tudom, hogy meg tudunk küzdeni velük. Meg akarjuk állítani őket, de én személy szerint úgy, hogy vér ne folyjon.

           - A Grouchet lányokról van szó, igaz?

           - Honnan...?

           - Ismerem őket. Nem rég megkeresett Dawn és ő is ugyanarra kért, amire te kérsz most.

           - Dawn? – kicsit furcsa volt, hogy Dawn-t mondott. Hiszen egyiküket sem hívják Dawn-nak.

           - Igen. Dawn és Malory Wood. Ők a Grouchet család leszármazottja – először fel sem fogtam, hogy mit mondott Alex. Meggyőződésem volt, hogy téved.

           - Hogy mi? Ez hülyeség! Dawn Wood a legjobb barátnőm, már a gimi óta!

           - Nézd, Dawn nem az, akinek mondja magát. Sötét boszorkány, hatalmas erővel rendelkezik. Na és persze a húga sem kutya! Ez a két lány bosszúszomjas, és mindenre elszánt! - alig tudtam elhinni. De minél jobban belegondoltam, annál logikusabbá vált. Dawn minden áron befészkelte magát a baráti körömbe. Elhitette, hogy bízhatok benne, és én elhittem. Megosztottam vele a titkaimat, és ő visszaélt ezzel. A vér elhűlt ez ereimben, és nem tudtam se köpni, se nyelni.

           - Lizzy jól vagy? – nagyon elkalandozhattam. Teljesen összetörtem. Úgy éreztem magam, mint egy szamár. Egy óriási szamár! Ám valami átvette az uralmat felettem. A bosszúvágy. Hirtelen minden pacifista gondolatom elhagyott, és nem érdekelt többé, hogy megvédjem a két ribanc életét. Azt akartam, hogy szenvedjenek, és abban a pillanatban mindent megtettem volna ennek érdekében.

           - Ne haragudj, de most mennem kell – csak ennyit mondtam, és hazamentem. Egy kicsit sietős lett hirtelen a dolgom. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet volán mögé űlni, mert abban a pillanatban szinte semmit sem láttam. Mintha vörös ködfelhő telepedett volna az agyamra. De nem tudott érdekelni! Haza akartam menni, minél hamarabb, és végezni akartam azzal a két árulóval. A legjobb barátnőm, akit már egyszer meg is mentettem egy árnyőrtől, mindig kiálltam mellette, és még a cég irányítását is a kezébe adtam, képes volt éveken át hazudni! Az egész barátságunk egy nagy hazugság volt!

Soha nem hajtottam olyan gyorsan, mint akkor. Feldúltan rohantam be a házba. Már alig vártam, hogy elmondhassam a nagyinak, hogy mire jöttem rá. De sajnos neki is volt híre számomra.

           - Lizzy, nagyon nagy gond van! – a nagyi fel volt dúlva, ám én jobban.

           - Az bizony! Az a két kis ribanc átvert!

           - Most fontosabb dolgunk is van a barátnői drámáidtól! Liz, Prue-t elrabolták – amint a nagyi közölte velem a hírt, szédülni kezdtem. Forgott velem a világ! Nem tudtam, hogy mi történik körülöttem. Elsötétült előttem a világ, és nem láttam már semmit. Teljesen el voltam veszve. 

Az ősi boszorkány: