XXVII. Fejezet.

Kedves olvasóim!

Sajnálom, hogy ismét késlekedtem a fejezettel! Ám jó hír, hogy már nincs olyan sok hátra! Már meg is nyitottam a következő blogomat! Biztosíthatlak titeket, hogy az is ugyanilyen izgalmas, és furfangos lesz, mint ez!

A következő fejezettel hozom a linket! ;)

Jó olvasást!

N.

                  Elrabolva

 Elizabeth szemszöge.

         Miért történik ez velem? Mit ártottam, hogy ezt kapom a karmától?

         Nate hangjára ébredtem. A földön feküdtem, és szörnyen fájt a fejem. Akkor üthettem be, amikor összeestem. Nate és a nagyi is aggódva kémleltek.

          - Lizzy, jobban vagy? – kérdezte a nagyi. Egy hideg kendőt tett a fejem alá, ami nagyon kellemes volt. Megpróbáltam felülni. Amint egy kicsit jobban éreztem magam, közöltem velük az aggasztó hírt.

          - Tudom kik rabolták el Prue-t. És azt is pontosan tudom, hogy kik a Grouchet család tagjai. Sőt, még ti is ismeritek őket! Dawn és Malory Wood. Becsaptak minket – időközben megpróbáltam felállni – és a legrosszabb, hogy be vannak avatva. Azt viszont nem mondtam el nekik, hogy Prue a nővérem.

          - Liz, ez azt jelenti, hogy azok akiket a múltkor megmentettünk a legádázabb ellenségeink? – a nagyi idegei nagyon gyengék. Nem tudom, hogy túl fogja-e vészelni ezt a háborút.

          - Igen. Pontosan azt. Nate, te megpróbáltad érzékelni őt?

          - Igen, de nem érzem őt. Biztos bűbájt bocsátottak a helyre, ahol fogva tartják őt – mondta Nate, ám ekkor beugrott valami. A gyűrű!

          - Nagyi! van olyan bűbáj, amivel elveszett tárgyakat lehet visszahívni?

          - Igen, miért?

          - Mert adtam Prue-nak egy gyűrűt, és megáldottam. Érzem, hogy mikor mi történik vele. Magyarán, ha Prue meghal, akkor én is… - nem tudtam folytatni, mert a gombóc a torkomban akkorára dagadt, hogy nem jött ki szó a számon. Belegondolván rájöttem, hogy lehet, hogy csak nemrég ismertem meg a nővéremet, de nagyon szeretem őt! Ha meghalna, én nem élném túl! És ennek most nem csak szentimentális oka van.  

Nate közelebb jött hozzám, és megölelt. Jó volt érezni a közelségét. Ha nem sikerül megmentenünk Prue-t, akkor ez az utolsó alkalom, hogy ölelhetem – gondoltam. Ekkor elkapott egy érzés. A félelem. Nem akartam meghalni, és azt sem akartam, hogy Prue-nak baja essen. Épp, hogy megismertem!

Kibontakoztam Nate karjaiból, és összeszedtem magam. Felmentem a padlásra, és kikerestem a bűbájt, amivel vissza tudom hozni a gyűrűt. Remélni mertem, hogy Prue is a gyűrűvel együtt visszatér hozzám.

          - Várj! – mondta a nagyi. Először nem értettem mit akar, de aztán közelebb sétált hozzám, hogy velem együtt olvasni tudja a varázsigét – együtt erősebbek vagyunk – mélyen a szemembe nézett igéző kék szemével, amelyek most fáradtak voltak.

          - Kezdjük – mondtam, és hangosan olvasni kezdtem.

„Elveszett tárgy kerestetik,

Megidézem az ódon erőt; hozd vissza az elveszett éket.”

         Először semmi sem történt,  de nem adtuk fel; megpróbáltuk még egyszer. Ekkor viszont bekövetkezett az, amitől annyira féltünk. A gyűrű az asztalon volt. Mintha valaki oda teleportálta volna. Felvettem az asztalról, majd ökölbe szorítottam kezem. A nagyira pillantottam. Az arcizmai nem voltak olyan merevek, mint a felolvasás előtt. Láttam, hogy megkönnyebbült. Hírtelen azt gondoltam, hogy nem is érdekli, hogy mi van Prue-val. De aztán rájöttem; örül, mert legalább az egyik unokája biztonságban van. Már amennyire biztonságos a mi életünk.

Ismét kezdett eluralkodni rajtam a tehetetlenség, de akkor eszembe jutott Nate. Ha őt sikerült megmentenem, pedig az sokkal kilátástalanabb volt, akkor ezt a helyzetet is meg fogom oldani. Elkezdtem azon agyalni, hogy mit is lehetne tenni, és akkor beugrott. Nagyon veszélyes, de egy próbát megér!

Prudence szemszöge.

         Furcsa szag csapta meg az orromat, amikor kezdtem magamhoz térni. Lassan kinyitottam a szemem. Egy sötét barlangszerű helyen voltam. Csak a tűz nyújtott némi fényt. A kezem meg volt kötve, de megpróbáltam felrobbantani a kötelet. Csak szépen, lassan, ahogy Renée tanította. Miközben megpróbáltam kiszabadítani magam, megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi történt, de minden kiesett. Csak egy ismerős arc ugrott be. Már láttam a csajt valahol. Pontosan tudtam, hogy kik állnak mögötte, és azt is, hogy miért raboltattak el. Hangokat hallottam.

          - Dawn, neked elment az eszed! Miért raboltad el őt? Még csak nem is tartozik a családhoz!

          - Ne légy ilyen naiv hugicám! Oka van annak, hogy magukhoz költöztették ezt az egyszerű gyógynövényárust. Majd megkérem Mike-ot, hogy igézze meg, és akkor csicseregni fog a madárkánk.

          - És utána mi lesz? Felejtő port nem adhatunk neki. Azt csak a fényőrök használhatják.

          - Minek pazarolnád rá az energiádat drágám? Megöljük.

         Kirázott a hideg! Dawn gonosz, mint a sátán, de a húga mintha ódzkodna. Talán sikerül őt megpuhítanom. Ezek meg akarnak ölni! De ha én meghalok, akkor Lizzy is! Gyorsan levettem a gyűrűmet, amit tőle kaptam. Ha mindketten meghalunk, ki áll bosszút a két ribancon?

          - Szervusz drága! – köszönt Dawn.

          - Te vagy Lizzy legjobb barátnője! – felismertem, mert már találkoztam vele. Szerencsémre nem tudja, hogy Elizabeth féltestvére vagyok. Ha megtudná nem pazarolná az idejét a „megigézésemre”.

          - Az volnék. Tudod, azt mondják, tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb! – mondta, és szorító érzést éreztem a nyakamnál. Mintha fojtogatnának. Ekkor megláttam Renée-t. Szemei csak úgy csillogtak a dühtől. Mintha a legádázabb ellensége lennék. Nem értettem az egészet.

          - Malory, fejezd be! Még ki kell szednünk belőle néhány dolgot. Majd utána megölheted – mondta Dawn a nagyinak, aki ekkor átváltozott egy fiatal csajjá, akit eddig még nem láttam. Ő lenne Malory? Érdekes képessége van kis k**vának! Egy élvezet lesz megölni ezt a két kis hülye p**csát!

Hírtelen szédülni kezdtem. Nem tudtam mi történik velem. Attól tartottam, hogy ez megint az ő művűk, de nem. Egyszer csak a földön találtam magam. A padlásunk földjén.

          - Prue, te vagy az? – kérdezte Renée. Zúgott a fülem, és a szemeim is égtek. Mintha sírtam volna. Ahogy megpróbáltam felállni, rájöttem, hogy ez nem az én testem. Nem értettem semmit.

Elizabeth szemszöge

          - Hé te! Mi van veled? – kérdezte Dawn. Csakis azon kattogott az agyam, hogy rá ne jöjjön, hogy mi is történik.

          - Semmi – közelebb jött Malory, hogy felsegítsen, de ekkor megéreztem, hogy a kötél, ami addig hátul összekötötte a kezemet, eloldódott. Biztos Prue robbantotta szét!

          - Ne gyere közelebb! – mondtam, és egy Prue-féle utálatos pillantást vetettem rá. Szerencsére bevált; hátrálni kezdett.

          - Hogy te milyen kis vadóc vagy! Kár, hogy nem kamatoztathatod eme erényedet – furcsa volt így hallani Dawn-t. Soha nem beszélt ilyen költőien előttem. Remekül meg tudta játszani magát, annyi szent!

Hamarosan megjött egy férfi. A bőre nagyon fehér volt. Ez is a pincében napozik! – gondoltam magamban.

          - Mike! Csak hogy megjöttél! – vihogta Dawn, és a nyakába ugrott. Szenvedélyes csókot váltottak, ami annyira műnek tetszett, hogy a hányinger is elkapott.

          - A legjobbkor csöppentél a buliba! Ki kéne igézned belőle – ekkor Dawn felém bökött – néhány dolgot.

          - Hmm, szívesen! – ajjaj, ez egy vámpír! Úgy meresztette rám a vérben forgó szemeit, mintha 1000 éve nem táplálkozott volna. Valamit ki kellett találnom, de nagyon gyorsan!