XXIX. Fejezet

Kedves olvasóim!

A harmincas szám egy kerek szám - jöttem rá a napokban. (ideje volt már, 10.es létemre :D)Ezért úgy döntöttem, hogy a történet utolsó fejezete a következő lesz - a harmincadik. Megpróbálom jövőhéten hozni, és igyekszem az ismertetővel is ;).

Jó olvasást, és Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok nektek! :*

N.

                    A hősök sorsa.

          „- Vajon hová tűntek? – kérdezte Prue, mikor a barlangba értünk.

          - Most hol keressük őket? Bottal üthetjük a nyomukat!

          - Nem kell őket keresnetek sehol sem! – Prue, a nagyi, én, Nate és Alex egyszerre fordultunk meg. Dawnnal és Maloryval találtuk szembe magunkat. A szemük fekete volt, és mindannyian tudtuk, hogy ez mit jelent. Felemelték a kezeiket, amelyből kék villámok szóródtak.”

          - Liz! Lizzy! – Nate hangját hallottam. Ő keltett fel őrült álmomból. A mellkasán feküdtem, a reggeli nap első sugarai pedig a hátamat simogatták. Gyengék voltak már! December vége volt. A téli napforduló már beköszöntött. Felnéztem Nate szemébe, amely aggódónak tűnt.

          - Motyogtál, miközben aludtál. Rosszat álmodtál?

          - Hmm… majd elmesélem. - Azelőtt este nem öltöztünk át, csak ledőltünk az ágyra, mert nagyon fáradtak voltunk. Már hetek óta keressük Maloryt, és Dawnt, de hiába. Elnyelte őket a föld.

          

         „- Ezek felszívódtak – mondta Prue, amikor visszaértünk a barlangba. Hűlt helyük sem maradt, de még a vámpírnak sem.

          - De mégis hová mehettek? – kérdezte Nate – haza biztos nem, mert nem olyan ostobák. Tudják, hogy ott keresnénk őket először.

          - De azért benézünk oda is! – mondta a nagyi.

          - Jártasak az alvilágban. Biztos itt vannak valahol, és álcázzák magukat. Ha meg is találnánk őket, biztos valaki védelme alatt állnak – mondtam határozottan – szerintem most inkább menjünk haza! - Láttam a többieken is, hogy egyetértenek velem. Alex kicsit meglepődöttnek tűnt. Még alig ismer, szóval még egy párszor meglepetést fogok neki okozni. „

         Ezek után hazamentünk, és körberaktuk a házat kristályokkal. Ha a két r**banc, vagy bárki, aki veszélyt jelent nekünk, be akar lépni a házba, akkor a kristályok megakadályozzák, és elektromosan sokkolják őket. Többet nem engedem, hogy meglepjenek minket!

          - Mondd csak, van kedved egy forró zuhanyhoz? – duruzsolta Nate a fülembe. „Mindig levesz a lábamról ez a pasi” – gondoltam magamba. Beleegyeztem a közös zuhanyba, bár tudtam, hogy ez hosszabb lesz, mintha külön-külön zuhanyoznánk.

         Egy órával később frissen jöttünk ki a fürdőszobából. Lementem a konyhába, hogy elfogyasszam a szokásos reggeli kávémat. Nélküle nem lenne reggel, a reggel. Miközben Nate-tel a reggelit fogyasztottuk, elgondolkoztam az álmomon. Nem tudtam eldönteni, hogy ez csak egy sima álom volt, vagy látomás. Mert ha utóbbi, akkor ez azt jelenti, hogy a Wood nővérek a Nexust akarják felhasználni ellenünk. A Nexus egy láthatatlan erő. Az ősi boszorkány hozta létre. Mindegy, hogy jó, vagy rossz használja, mert ha valakinek a kezébe kerül ekkora hatalom, akkor az minden természetfeletti lényt ki akar majd végezni, legyen szó fényőrről, vagy árnyőrről, boszorkányról, vagy démonról. Az egyetlen hátránya, hogy nem lehet tőle megszabadulni, csak egy módon; halállal. Ha meghal a gazdatest, akkor a Nexus visszahúzódik a rejtekhelyére, ahol két őrző védi; egy angyal, és egy árnyőr.

Csak egy olyan lény van, aki kezelni tudja ezt az erőt; a hasonmás.

          - Min gondolkozol, szívem? – kérdezte Nate, két korty kávé között.

          - Álmodtam valamit.

          - És nem akarod elmesélni?

          - De. Majd reggeli után.

          - Lizzy, ez nagy baromság! Alex sose menne ebbe bele! – mondta a nagyi. Ő volt az egyetlen ebben a kis csapatban, aki így beszélt velem. A többiek közt én voltam az értelmi szerző.

          - Egy próbát megér, nem? – kérdeztem egy kicsit hisztérikusan.  

          - Rendben, de te beszélsz vele!

          - Oké, oké! Négyünk közül amúgy is csak én vagyok vele jóban.

          - Igen Liz, tudjuk! – mondta Prue, és kaján vigyor jelent meg az arcán. Ilyenkor bele tudnám fojtani a nővérkémet Temzébe! Nem néztem Nate arcára, és mielőtt még kínosabbá alakult volna ez a helyzet, elteleportáltam Alex lakására - amely inkább hasonlított egy kis kerthez, mint egy lakáshoz - hogy megbeszéljem vele is, a tervet, amit kieszeltem.

         Kopogtattam az ajtón, de nem jött válasz. Bekopogtattam még egyszer, és újfent nem hallottam semmit sem. Azt gondoltam, hogy nincs otthon, de akkor csörtetést hallottam bentről. Megijedtem, ezért beteleportáltam a lakásba, és ott találtam Alexet a földön fekve. Nem volt eszméleténél. Amikor elájult, levert egy-két poharat az asztaláról. Odarohantam hozzá, hogy kitapogassam a pulzusát. Szerencsére normálisan vert a szíve. Az ölembe fogtam a fejét, és megpróbáltam magához téríteni. Nagyon aggódtam miatta, abban a pillanatban. De szerencsére hamar magához tért.

          - Alex, mi történt? – kérdeztem tőle, amikor kinyitotta smaragdzöld szemeit.

          - Semmi. Csak lement biztos a vércukorszintem – mondta, és kibontakozott karjaimból. Kételkedtem abban, hogy csak ennyi a baja. Amikor végre hajlandó volt a szemembe nézni, fogságba ejtettem tekintetét.

          - Ki vele! Mi a baj?

          - Az árnyékok könyvében nem írja, hogy mi a hasonmások sorsa, igaz? – a szemeim elkerekedtek, és sejtettem, hogy ez nagyon nagy pofon lesz számomra.

          - Nem, miért? – kérdeztem halkan.

          - Tudod, a mágia és a sors 2000 éve kéz a kézben jár. A hasonmások azért fogannak meg, mert segítséget kell nyújtaniuk, olyan esetekben, mint a tiétek. Ha a hasonmás elvégzi a munkáját, akkor… - itt egy pillanatra megállt. Nem is volt szükség rá, hogy kimondja. Tudtam jól, hogy mi a folytatás. Egymás szemébe néztünk, és láttam rajta, hogy mennyire kétségbe van esve, de próbálta elrejteni az érzéseit.

          - Amúgy, miért jöttél? – most először nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Ha megmondom, hogy miért jöttem, akkor hamarosan Alex meghal. Azon agyaltam, hogy mi történne, ha nélküle küzdenénk meg vele? Vajon akkor is meghalna? Végül a tagadás mellett döntötten.

          - Semmiért. Csak kíváncsi voltam rád – amint megérintettem a kézfejét, ő összerezzent. Mint én, amikor látomásom van. „Vajon most neki is…?”

Kihúzta a kezét, az enyém alól, és összevonta a szemöldökeit.

          - Nézd, Elizabeth! Attól, hogy eltitkolod, hogy mire készülsz, és azt akarod, hogy maradjak ki belőle, én nem fogok tovább élni. Ha a probléma megoldódik, én akkor is meghalok.

          - És nem lehet tenni ez ellen semmit? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

          - Nem állhatsz a sors útjába. Csakis magadnak ártanál vele. Én már hozzászoktam a halál gondolatához. Nem akarom, hogy bármi bajod essen – mondta, és megsimogatta az arcomat. Baráti simítás volt ez. Éreztem.

          - Ez akkor sem fair!

          - Tudom. Az élet nem mindig az! – az arca most ki volt simulva, és úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna. Hamarosan rendezte vonásait, és feltette a kérdést, amire a válasz az egyetlen járható út, ami a végzetéhez vezet.

          - Mi a terv?